Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

320 ROMSICS IGNÁC volna egy ütköző zóna kialakítása a két kontinentális nagyhatalom között, a szovjeteknek azonban ugyanúgy nem, ahogy korábban a németeknek sem. Azzal, hogy 1943. november végén Teheránban nem a balkáni, hanem a normandiai partraszállás mellett döntöttek, a kérdés alapjában véve eldőlt. Ettől kezdve Anglia lényegében egy második Appeasament-politika kényszerpályáján mozgott, csakhogy most nem Németországot, hanem a Szovjetuniót próbálta kielégíteni, és ezáltal megbékíteni. Olykor egy második, Dél-Franciaország helyett az Adria térségében végrehajtandó partraszállás, olykor az Olaszországban elakadt hadműveletek felgyorsításával, és a Pó völgyéből Ljubljanán át a Dunáig hatoló előretörés szorgalmazásával Churchill ugyan még többször megkísérelte ezt a forgatókönyvet átírni, ám különböző okok miatt ez sohasem sikerült neki. Az a tény, hogy Eden kíséretében 1944 októberében Moszkvába utazott és ott — az amerikaiak háta mögött — megállapodott Sztálinnal és Molotowal Európa érdekszférákra, illetve befolyási övezetekre osztásáról, lényegében vereségének a beismerését jelentette. A híres „százalékos megegyezés" a brit politikának egy olyan előremenekülési kísérleteként értelmezhető, amely az 1934 és 1938 közötti „ország-rangsorokhoz" hasonlóan a lehető legpontosabban tükrözte Anglia közép- és keleteurópai preferenciáit. Eszerint — mint ismeretes — Magyarországon 80 százalékos szovjet befolyás is elfogadható volt számára, Jugoszláviában azonban már csak 50, s Görögországban nem több, mint 10.139 Lehetett volna-e ez a 20 % magasabb, ha a szövetségesek várakozásainak megfelelően Magyarország más politikát folytat a háborúban? Ha például 1941 júniusában a sietős hadba lépés helyett kivár, 1944. márciusában pedig szembefordul a németekkel? Az elmondottak alapján és Sztálin háború utáni politikájának az ismeretében úgy véljük, hogy nem. A szovjetizációt — északi és keleti szomszédaihoz hasonlóan — Magyarország sem kerülhette el. Azt azonban, hogy a Magyarország és szomszédai közötti területi vitákban esetleg más szovjet álláspont érvényesült volna, nem zárhatjuk ki teljesen a lehetőségek közül. Az 1944. októberi moszkvai megállapodásokkal Nagy-Britannia lényegében feladta, és szovjet befolyási övezetnek ismerte el Magyarországot és a Földközitenger észak-keleti partvidékétől eltekintve tulajdonképpen egész Közép- és Kelet-Európát. Az 1945. februári jaltai egyezményt, amelyet az Egyesült Államok erőszakolt ki, s amely szerint szabad választások során minden felszabadított ország maga dönthette el kormányzati formáját, a Foreign Office nem vette komolyan, és egy percre sem hitte, hogy betartható lesz. Erre utal, hogy Sir Orme Sargent, a Közép- és Kelet-Európáért felelős államtitkár-helyettes (1946-tól a közigazgatási államtitkár) már 1945. március 13-án arra tett javaslatot,' hogy Nagy-Britannia törődjön bele abba, hogy Románia, Bulgária „és talán Magyarország és Jugoszlávia is totalitárius kormányzatot épít ki", s ne veszélyeztesse ennek bírálatával „alapvető együttműködési politikánkat a Szovjetunióval a háború után egy olyan kérdés miatt", amely „semmiképp sem létfontosságú az európai brit érdekek szempontjából".140

A Közép-Európa Osztály új vezetője, Douglas E Howard ennél is tovább ment 1945. április 30-i előterjesztésében. Ö nem egyszerűen a fait accompli hallgatólagos elismerését javasolta, hanem azt, hogy közöljék Moszkvával: Anglia nem kifogásolja a fejleményeket. „... nem látom, miképp tudnánk mega-