Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
306 ROMSICS IGNÁC tásáért. Ám határozottan elhatárolta magát azoktól a törekvésektói, amelyek „az egész helyzet felborítására vagy az összes háborús veszteségek visszaszerzésére" irányulnak.9 7 Bethlen programjával nemcsak a hivatalos angol politika, hanem a magyarbarát képviselőcsoport sem tudott maradéktalanul azonosulni. Benyújtott petíciójukban ugyanis csak arra tettek javaslatot, hogy „... a magyar királyság visszanyelje azokat az egykori területeit, amelyek lényegileg magyarok".9 8 A náci Németország elleni európai összefogás követelménye, a status quo angliai híveinek befolyása és a magyar revizionisták túlzó követelései együttesen azt eredményezték, hogy az 1930-as évek közepére londoni megítélés szerint nemcsak a revízió általában, hanem konkrétan a „magyar kérdés" is veszített időszerűségéből. Azt azonban, hogy ez egy tartós állapot lesz, egyre kevesebben hitték a hozzáértők közül. 1933 végén, 1934 elején a Foreign Office illetékesei egy tapasztalt történész szakértő felvételét fontolgatták a Párizs környéki békék történetének tanulmányozására, mert biztosra vették, hogy „a revízió kérdésével előbb vagy utóbb szembe kell nézni".99 Orme Sargent, a közép-európai osztály vezetője pedig a magyar határokkal foglalkozó 1933-ban beérkezett revíziópárti és revízióellenes anyagokat 1934 januáijában úgy minősítette, hogy azok „nagyon hasznosak lesznek, ha és amikor a magyar békeszerződés revíziójának kérdése előtérbe kerül".100 A brit kormánypolitika tehát továbbra is számolt a revízióval általában és a magyar revízióval különösen, csupán azt nem tudták, hogy a problémával való nyílt szembenézés ideje pontosan mikor jön el. Nagy-Britannia európai politikáját 1933-tól 1939-ig két fő szempont vezérelte: a hatalmi egyensúly megőrzése és a háború elkerülése. Ennek érdekében hol a németellenes erők koalíciójához csatlakozott (1935-ös stresai front), hol engedményekkel próbálta a német dinamizmust szerződésekben megszabott keretek közé szorítani (1935-ös angol-német flottaegyezmény). Közép- és Kelet-Európapolitikáját az eszközök szintjén egy ideig ugyanez a bizonytalanság, illetve következetlenség jellemezte. 1937 elején például Anglia egyike volt azon nagyhatalmaknak, amelyek a kisantant és a Magyarország közötti közeledés és együttműködés eszméjének újraélesztését (Locarno!) kezdeményezték azzal a céllal, hogy Németország keleti terjeszkedése elé az utolsó előtti órában gátat emeljenek. U-gyanezen év őszén viszont Halifax vikomt — 1938-tól külügyminiszter! — Berlinben arról biztosította Hitlert, hogy Anglia elismeri a közép- és kelet-európai térség rendjének német érdekek szerinti módosítását.101 A politikai bizonytalanság és orientációs zavar a térség iránti gazdasági érdektelenség folytatódásával párosult. Ahogy Robert Vansittart, a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára a londoni magyar ügyvivőt 1936 nyarán tájékoztatta: Közép-Európa és a Balkán gazdaságilag nem nyújt számottevő lehetőségeket Anglia számára, s így a térség sorsa az angol közvéleményt és kormányt egyaránt mérsékelten foglalkoztatja. 1937-ben, amikor konkrétan megvizsgálták a német gazdasági befolyás ellensúlyozásának lehetőségét, ugyanerre a végkövetkeztetésre jutottak. A domíniumok áruinak — állapították meg — továbbra is preferenciákat kell élvezniük a dunai államok exportcikkeivel, így például a gabonafélékkel szemben, s így Nagy-Britannia egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy ellensúlyozza a német gazdasági túlhatalmat. A térséggel szembeni általános
