Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 307 gazdasági érdektelenségnek — ahogyan könyveiben és tanulmányaiban Juhász Gyula, a témának 1993. évi haláláig legkitűnőbb magyar szakértője ezt már évekkel ezelőtt dokumentálta — természetesen voltak politikailag motivált fokozatai. Az egyes országok közül legtöbb figyelemre — a Gibraltártól Szuezen át Indiáig vezető kereskedelmi főútvonal biztonsága miatt — hagyományosan Görögországot méltatták. A második csoportba — lényegében ugyanezért — Jugoszlávia és Románia került. A tengertől távoli Magyarországnak viszont már csak a harmadik hely jutott.10

2 Ebben az 1934-től 1937-ig tartó, politikailag bizonytalan és ellentmondásos időszakban a magyar revíziós törekvéseket a brit kormánypolitika nem bátorította, de nem is kifogásolta. Ha a kérdés valamilyen formában felmerült, és az állásfoglalást nem lehetett kikerülni, akkor általában a dolog időszerűtlenségére utaltak, valamint türelemre és mérsékletre szólították fel a magyarokat. Budapesti látogatása során, 1936 áprilisában így reagált például Chamberlain volt külügyminiszter is. „Váljon türelemmel, megígérhetem, ha az alkalmas pillanat el fog jönni, Anglia segíteni fogja Önöket" - mondta volna Horthynak.10

3 A Németországgal szembeni keményebb fellépés versus „megbékéltetés-lekenyerezés" alternatívájából 1937-re az utóbbi kerekedett felül, és 1939-ig ez volt a meghatározó. Ezzel az ún. Appeasement-politikával a németellenes közép- és kelet-európai blokk terve nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen volt. Ezért Magyarország és a kisantant megbékítésének politikáját 1937 végére Anglia másodszor is feladta, s Németország vezérszerepét elismerve az 1938-39-es közép- és keleteurópai átrendeződés passzív elfogadójává, sőt egyes esetekben aktív támogatójává vált. A magyar revízió tehát visszanyerte időszerűségét. A magyar revíziós törekvések ismételt felkarolásának egyik első jele Arnold Toynbee, a Királyi Külügyi Intézet tudományos igazgatójának 1937. májusi budapesti látogatása volt, amelyre közvetlenül az Appeasement-politikát meghirdető Chamberlain-kormány beiktatása után került sor. Előadásában és a tiszteletére rendezett informális társadalmi összejöveteleken Toynbee nyíltan a békeszerződések, illetve a határok megváltoztatása mellett kötelezte el magát. Ha ez nem történik meg békésen — prognosztizálta —, akkor előbb vagy utóbb erőszak alkalmazásával fog megtörténni.10

4 Valószínűleg nem függetlenül az Appeasement-politika felülkerekedésétől és ennek keretében a magyar revíziós követelések ismételt felkarolásától, 1937 végére a „magyar kérdés" fiatal, de egyre ismertebb és tekintélyesebb történész szakértője, Carlile A. Macartney részletes javaslatot tett közzé a magyar határok módosításáról. Javaslatai nem önálló cikként vagy füzetként, hanem a magyar kisebbségek két háború közötti helyzetét tárgyaló, a Királyi Külügyi Intézet támogatásával publikált monográfiájának záró fejezeteiként, a feltárt és bemutatott problémáknak mintegy orvoslási lehetőségeként jelentek meg. A szlovák-magyar határon Macartney nemcsak a Csallóközt, hanem az ettől északra fekvő magyar járásokat, valamint a Komárom és az Ipoly torkolata közötti területsávot is Magyarországnak javasolta visszaadni. Seton-Watson 1918-as szürke zónájától ez valamivel több, Rothermere 1927-es javaslatánál valamivel kevesebb volt.CVo. 8. sz. térképvázlat.) A határ közép- és kelet-szlovákiai szakaszán