Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

302 ROMSICS IGNÁC Eltérően a háború utáni helyzettől, amikor Anglia hathatósan segítette a közép-és kelet-európai rekonstrukciót, a nagy válság idején jó tanácsoknál többet nem igen adott. Ezek egyike a Duna-medence öt országának (Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) vámunió felé mutató preferenciális együttmúködésére irányult, amelyről azonban eleve lehetett tudni, hogy a politikai ellentétek és a hasonló gazdasági struktúrák, az elmaradott vagy csak közepesen fejlett ipar és a mezőgazdasági termelés dominanciája miatt nem reális alternatívája az élvonalbeli német technika és hatalmas agrárpiac kínálta lehetőségeknek. A reális helyzetet és perspektívát mi sem mutatta jobban, mint az, hogy miközben a Magyarországról Nagy-Britanniába irányuló export 1933 és 1938 között csekély ingadozással az összes kivitel 4,4 és 6 %-a között mozgott, addig a Németországba irányuló szállítások részesedése ugyanebben az időintervallumban 20 %-ról 40 %-ra emelkedett. A többi közép- és kelet-európai ország exportimport forgalma Angliával és Németországgal nagyjából ugyanezt a trendet követte.8

5 A Közép- és Kelet-Európa iránti gazdasági érdektelenség, illetve tehetetlenség sajátos módon ugyanakkor nem vonta maga után a térség politikai problémáitól való elfordulást. Sőt inkább egy ezzel ellentétes tendencia bontakozott ki. Minél inkább kivonult a tőke, és lanyhult a kereskedelem, annál aktívabb lett a diplomácia. A 20-as évekhez képest új vonás volt az is, hogy ez a megélénkülő külpolitika — Locarno szellemétől elfordulva — a 30-as évek elejére szakított a status quo, azaz a versailles-i rend merev védelmével, s Lloyd George, Rothermere és mások néhány évvel korábbi érvelését elfogadva a békés és részleges revízió programja mögé állt. A határrevíziókkal egybekötött európai újrarendezésért folytatott harc élén a 20-as évek utolsó harmadától Mussolini állt. 1932. október 23-i torinói beszédében az olasz államfő a négy nagyhatalom (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország) békés megegyezésére és a vitás európai kérdések közös rendezésére szólított fel. Ezzel egy időben hasonló nyilatkozatok hangzottak el felelős angol államférfiak szájából is. 1932. november 23-i parlamenti beszédében Winston Churchill, a későbbi miniszterelnök többek között kijelentette, hogy az olyan kérdéseket, mint a „danzigi korridor vagy Erdély ... sokkal célszerűbb volna ... addig rendezni, amíg hidegvérrel és nyugodt légkörben lehet róluk tárgyalni". MacDonald miniszterelnök egyik rádióbeszédében ugyanekkor arra mutatott rá, hogy a békekötésnél „az államférfiúi bölcsesség helyét a szenvedélyek bitorolták", melyek „ingoványba" vitték Európát. A vitás kérdések — tette hozzá — „nemzetközi akciót kívánnak, amelyre a kormánynak haladéktalanul fel kell készülnie".86 Elképzelésüket, amely utóbb négyhatalmi paktum néven vált ismertté, az olasz és angol vezetők 1933 márciusában öntötték konkrét formába Rómában. Mussolini szövegtervezete, amelyet kisebb módosításokkal MacDonald kormányfő és John Simon külügyminiszter is elfogadott, kimondta, hogy a konfliktusok elkerülése és a béke megőrzése érdekében a négy hatalom a Népszövetség alapokmányának szellemében „megerősíti a békeszerződések revíziójának elvét". A tárgyadások angol dokumentációja szerint a két fél konkrétan Kelet- és Nyugat-Poroszország egyesítésére, tehát a lengyel korridor megszüntetésére, valamint a ma-