Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 3 299 Az 1926-os jugoszláv-magyar megbékélési kísérlet — mint ismeretes — minden következmény nélküli intermezzo maradt a két háború közötti magyar külkapcsolatok történetében. A kívülről ösztönzött közeledést már 1927 tavaszán egy status quo-ellenes olasz-magyar együttműködés váltotta fel. Bár Nagy-Britannia ehhez általában megértően viszonyult, a revízióval kapcsolatos álláspontja továbbra is érvényben maradt., A brit politika — olvasható a Külügyminisztérium dunai államokkal kapcsolatos 1927. április 26-i irányelvei között — arra irányul, hogy megkísérelje megértetni Magyarországgal és szomszédaival, hogy a békeszerződésnek érvényben kell maradnia, és hogy a békéhez vezető igazi út a szerződés által szentesített helyzet, valamint a Locarnóban aláírt döntőbírósági szerződésekhez hasonló kétoldalú megállapodások elfogadásán át vezet."7 1 A legtöbb, amit a revízióval kapcsolatban az angol kormány az 1920-as évek végéig Magyarországnak ígért, az Chamberlain egy Bethlennek tett négyszemközti kijelentése volt 1925 végén. Az angol feljegyzés szerint ez így hangzott: „Magyarországnak minden joga megvan ahhoz, hogy fenntartsa reményét határainak majdani kiigazítására." Chamberlain azonban ekkor is utalt rá, hogy Anglia ezt a szomszédos államokkal történő megbékélési folyamat részeként képzeli el.7 2 Az angol kormány status quo-barát álláspontja természetesen nem jelentette azt, hogy a magyar határok revíziójának lehetősége különböző fórumokon, nem hivatalos formában ne merült volna fel már az 1920-as évek közepén is. Az egyik első olyan cikket, amely a Magyarországgal szemben elkövetett igazságtalanságokra emlékeztetett, a londoni egyetem földrajzprofesszora, L. W Lyde tette közzé a Times 1926. március 19-i számában. Lyde igazolhatatlannak és elfogadhatatlannak nevezte, hogy a dualizmuskori magyar vezetők „bűneiért" (nemzetiségpolitika) a győztesek a magyar népet büntették. Cikke egy olyan térkép kíséretében jelent meg, amely a magyar határokat kívülről övező összefüggő területsávban mintegy kétmillió magyar nemzetiségű lakost feltételezett. A cikkre még a lap ugyanazon számában Wickham Steed válaszolt, aki fölényes és gunyoros hangon oktatta ki a professzort a háború előtti magyar nemzetiségpolitika megbocsáthatatlan tetteiről, a valódi nemzetiségi arányokról, és a feudalizmus továbbéléséről Magyarországon. Nagy-Britannia rokonszenvére — szögezte le — kizárólag Károlyi Mihály és a nevével fémjelzett baloldali csoport méltó, amely az egyetlen olyan politikai irányzat Magyarországon, amely akar is, és képes is a szomszédokkal való együttműködésre, s ily módon a Duna-medence békéjének elősegítésére. A Külügyminisztérium Közép-Európa Osztályának fiatal szakreferense — Howard Smith —, aki a vitát véleményezte, közvetlen beavatkozásra vagy hivatalos állásfoglalásra egyelőre nem látott okot. Mindaddig, amíg a magyarok tiszteletben tartják a jelenlegi határokat — javasolta — „semmit sem kell tenni". Megjegyezte azonban, hogy ez nem biztos, hogy örökké így marad, mivel a trianoni döntés igazát a magyarok „sohasem fogják belátni".73 Az 1926-os polémiánál jóval nagyobb jelentőségre tett szert Lord Rothermere (eredeti nevén Harold Sidney Harmsworth) sajtómágnás és konzervatív politikus — a háború alatt képviselő és légügyi miniszter volt — 1927. június 21-i teijedelmes cikke, amely Hungary's Place in the Sun címmel egyik saját lapjában,
