Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
298 ROMSICS IGNÁC lensége" az 1920-as években számos esetben öltött kifejezetten magyarbarát színezetet. Ennek kiváltó oka azonban nem Magyarország valamiféle kitüntetett helye volt a brit dunai politikában, hanem az 1921-től következetesen kisantantpárti Franciaország ellensúlyozásának a szándéka, azaz a kontinentális erőegyensúly elvének alkalmazása a megváltozott viszonyok között. A brit külpolitika ilyen módon motivált magyarbarátsága először 1921 őszén, a második királypuccs idején mutatkozott meg. A kisantant szigorú retorziókat, többek között a jugoszláv és a csehszlovák hadsereg mozgósítási költségeinek a megfizetését, valamint a velencei egyezmény érvénytelenítését, azaz Sopron és környékének átengedését követelte Ausztriának népszavazás nélkül. Franciaország — mint a békekonferencián — most is az új államokat támogatta, s a Bethlen-kormányt — Olaszországgal karöltve — Nagy-Britannia védte meg.65 Ennél is fontosabb volt, hogy 1922-23-ban Anglia hatékonyan közreműködött a Magyarországnak juttatott népszövetségi kölcsön kibocsátásában. Franciaország és a kisantant indokolatlanul szigorú feltételei miatt, a Foreign Office az 1921-es vitánál is határozottabban lépett fel volt szövetségeseivel szemben. „A kisantanttal szemben minden pénzügyi segítség megtagadásának politikáját folytatjuk mindaddig, amíg meg nem változtatja álláspontját Magyarország pénzügyi rekonstrukcióját illetően" - fogalmazta meg a brit álláspontot Alexander G. Cadogan, a közép-európai osztály egyik munkatársa, későbbi államtitkár.66 Az osztály vezetője, Miles Lampson 1923. júniusában ugyanilyen értelemben tájékoztatta a párizsi angol követet, illetve a Nagykövetek Tanácsának brit delegátusát.67 Amikor pedig a külső akadályok elhárítása után a londoni pénzpiac vonakodott megfelelő arányban részt vállalni a kölcsönből, akkor maga a miniszterelnök, a munkáspárti MacDonald vetette latba befolyását. „Magyarország rekonstrukciója — tájékoztatta a Treasury vezetőit — nagyon fontos eleme Közép-Európa általános stabilizációjának", s ezért indokolt, hogy a Kincstár „presszionálja" a City mérvadó köreit.68 Nagy-Britannia Magyarország iránti jóindulata, amely a gazdasági stabilizáció után, az 1920-as évek második felében is megmaradt, odáig azonban sohasem terjedt, hogy az ország legfőbb külpolitikai célját, a határok revízióját is támogassa. Tudomásul véve és elfogadva, hogy a kelet-európai új rend alappillére a francia támogatottságú kisantant, felelős brit kormánypolitikusok az 1930-as évek elejéig mindig a revízió ellen és a status quo mellett foglaltak állást. „Európának mindenekelőtt biztonságra van szüksége. Ám a biztonság nem lehetséges a stabilitás ésszerű mértéke nélkül. Ennélfogva elutasítom annak megfontolását, hogy hogyan tudnám Európa térképét újrarajzolni" - nyilatkozta ezzel kapcsolatban 1925-ben a legilletékesebbek egyike, Chamberlain külügyminiszter.69 Ennek megfelelően 1925 októberétől, amikor az ún. locarnói egyezmények formájában az érdekeltek szavatolták a francia-német és a belga-német határ sérthetetlenségét, a Foreign Office törekvése több éven át arra irányult, hogy Európa keleti felében is hasonló garanciális szerződések jöjjenek létre. Chamberlain először 1925 decemberében tanácsolta ezt Bethlennek. Az 1926-os jugoszláv-magyar közeledés többek között erre a „sugallatra" volt visszavezethető.70
