Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 293 tanák a magyar fellebbezést. Véleménye az, hogy a magyarok által prezentált anyagot részrehajlás nélkül meg kell vizsgálni..." - jelentette ki a brit kormányfő. Millerand, az új francia miniszterelnök és külügyminiszter ezzel szemben a kérdés bármilyen újratárgyalását fölöslegesnek tartotta. Álláspontja az volt, hogy a magyar békeszerződéssel kapcsolatos minden döntést változtatás nélkül érvényesnek kell tekinteni, és fenn kell tartani.5 4 A februárban újrakezdődő vita érdekes, de a korábbiak ismeretében nem meglepő sajátossága volt, hogy a Foreign Office és személy szerint a régi és az új külügyminiszter (Balfourt 1919 végén Lord Curzon váltotta fel) nem saját kormányfőjük, hanem lényegében a franciák álláspontját támogatták. A február 12-i alsóházi interpellációra Balfour azt válaszolta, hogy a magyar határok „valószínűleg a lehető legjobbak", amelyeken szakértők dolgoztak hosszú időn át; az egyetlen teendő a békeszerződés mielőbbi aláírása.55 Hohler budapesti főmegbízott pedig február 16-án a következő — Lord Curzonre hivatkozó — választ kapta javaslataira: „túl késő, hogy a magyar békeszerződés előírásait felülvizsgáljuk"; Magyarország gazdasági prosperitását sokkal egyszerűbb a szomszédaival való együttműködés, semmint a békeszerződés megváltoztatása révén elősegíteni; s ami a brit birodalom biztonsági érdekeit illeti: a csehszlovákok, románok és jugoszlávok „együttesen egy negyven milliós blokkot fognak alkotni, amely — úgy reméljük — jobb gátnak fog bizonyulni Németországgal szemben mint hét vagy akár tízmillió magyar".56 Jóllehet február 25-én a miniszterelnökök abban állapodtak meg, hogy a magyar békeszerződés vitatható pontjait (határok és jóvátétel) a külügyminiszterek fogják tanulmányozni, a Legfelsőbb Tanács március 3-i londoni ülésén Lloyd George ismét visszatért a magyar határok ügyére. Pontos statisztikai adatokat citálva mutatott rá, hogy a békeszerződés 2 millió 750 ezer magyart, azaz „a teljes magyar népesség egyharmadát" tervezi idegen uralom alá helyezni és ezt „nem lesz könnyű megvédeni". Nem lesz béke Közép-Európában —jövendölte —„ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek [sic], mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását". A vitában Nitti ismét Lloyd George mellé állt, hangoztatva, hogy Jelenleg a magyarok hatalmas tömegei élnek saját hazájukon kívül és a Tanácsnak nem szabad elfelejtenie, hogy még a legyőzött nemzeteknek is joguk van az igazságos bánásmódhoz". Philippe Berthelot külügyi vezértitkár, aki Millerand távollétében Franciaországot képviselte, viszont makacsul ellenezte az angol-olasz javaslatot. ,,... a francia kormány — szögezte le — ellenez minden elvi jellegű változtatást" Álláspontja mellett érvelve Berthelot a háborű alatti emigráns nemzetiségi politikusok és angol, illetve francia barátaik több rosszindulatú állítását felelevenítette. A magyarok, akik egyébként nem is a terület őslakosai — állította például — „mindig is rendkívül alattomos népnek bizonyultak", és statisztikáik „hírhedten megbízhatatlanok". Emellett hivatkozott arra is, hogy a magyar szerződés tervezetét a békekonferencia már minden szinten elfogadta. A kompromisszum, amiben végül megállapodtak, ismét a döntés elnapolása, s az egész ügynek a Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa, illetve szükség esetén a párizsi szakértői bizottságok elé utalása lett.57
