Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

294 ROMSICS IGNÁC A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa március 8-án tűzte napirendre a magyar határok esetleges megváltoztatásának kérdését. A vita megkezdése előtt a résztvevők tanulmányozhatták a magyar békedelegáció memorandumait és az ezekre adott közös román, csehszlovák és jugoszláv ellenjegyzéket. A delegátusok ezenkívül megkaptak egy brit szakértői anyagot is, amelynek a szerzője ugyanaz az Allen Leeper volt, aki 1917-ben a „román ügy igazságáról" jelentetett meg pamfletet, és aki 1919 elején részt vett a brit hatáijavaslatok kidolgozásában. Tekintettel előéletére és előítéleteire, aligha meglepő, hogy Leeper határozottan az 1919 nyarára elfogadott magyar határok megváltoztatása, illetve újragondolása ellen foglalt állást. Ha ez bekövetkezne — írta —, akkor a szövetségesek hitszegővé válnának, ami a Magyarországgal szomszédos államokban akkora elkeseredést váltana ki, hogy ismét számolni kellene fegyveres összetűzésekkel, sőt esetleg Budapest újbóli elfoglalásával is. Részletesen foglalkozott Leeper a magyar békedelegáció érveinek inkonzisztens jellegével, valamint megalapozatlan vagy vitatható állításaival is. Az ország egysége, azaz az integritás mellett felhozott gazdasági, földrajzi, történelmi és kulturális érveket részben cáfolta, részben anakronisztikusnak, idejétmúltnak nevezte. A népszavazásra, amit a magyar delegáció nem konkrét területekre, hanem általában kért, azt válaszolta, hogy az ilyen módon nemcsak kivihetetlen, hanem fölösleges is, hiszen „a népszavazást gyakorlatilag már megejtették maguk a lakosok", és ők az elszakadás mellett voksoltak. A határmenti, többé-kevésbé összefüggő sávot alkotó magyar többségű területek elcsatolását, amit a magyar delegáció az etnikai elvre hivatkozva sérelmezett, azzal a feltevéssel próbálta igazolni, hogy a városlakók jelentős része csak opportunizmusból vallotta magát 1910-ben magyarnak, többségük a városokat övező falvak lakosságához hasonlóan valójában román, szerb vagy szlovák. S végül elvetette azt a tárgyalások során felmerült ötletet is, hogy a Székelyföldet egy Kolozsváron átvezető korridorral kapcsolják Magyarországhoz. A székelyek — írta vagy jóhiszeműen tévedve, vagy a tudatos félretájékoztatás szándékával — „teljesen más jellegű és természetű emberek, mint a többi magyar", akik minden jel szerint elégedettek lesznek a Románián belüli autonóm státusszal. Ha a békekonferencia mindezek ellenére meg akaija változtatni a magyar határokat — összegezte véleményét —, akkor azt csakis valamennyi érdekelt fél beleegyezésével teheti. S mivel ez a tárgyalások újrakezdése nélkül elképzelhetetlen, a magyar békeszerződés aláírása ki fog tolódni beláthatatlan időre, ami viszont „végzetes hatással lenne Délkelet-Európa békéjére nézve". E hosszadalmas és veszélyes eljárás helyett azt javasolta, hogy a békeszerződést haladéktalanul írják alá, viszont a határkijelölő bizottságokat kérjék fel arra, hogy az etnikailag vitatható határszakaszokról tegyenek jelentést a Népszövetségnek, amely — ha indokoltnak tartja — közvetítőként léphet majd fel az érdekelt felek közötti békés határmódosítás érdekében. Leeper szakértői jelentését Lord Curzon kommentár nélkül ismertette az értekezlettel. Ezután Berthelot emelkedett szólásra, aki a francia álláspontnak megfelelően elvetette az újratárgyalás lehetőségét. Scialoja olasz külügyminiszter ezzel szemben úgy gondolta, hogy „a magyar ellenjavaslatokat pontról-pontra meg kell vitatni". Azt javasolta, hogy az egész határkérdést utalják vissza Párizsba