Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

292 ROMSICS IGNÁC baj lesz, és kiújulnak ugyanazok a nemzetiségi villongások, amelyek a háborút eredményezték". Az interpellációra Lord Stanmore, a liberális frakció egyik vezetője válaszolt. A román atrocitásokat sajnálatos, de a múlt „ magyar bűnei" miatt érthető ellenreakcióként, Erdély Romániához csatolását pedig „egy nagy igazságtalanság'' végeként értékelte. Az erdélyi magyar kisebbség problémája az 1919. december 9-én Románia által is aláírt kisebbségvédelmi szerződéssel lényegében megoldottnak tekinthető - jelentette ki. Ez, mint ismeretes, mindennemű faji, nyelvi vagy vallási megkülönböztetést elítélt, és a kisebbségeknek adandó általános nyelvi, kulturális és vallási jogokon túlmenően a székely és a szász „közületek" számára „vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzat" biztosítását írta elő. Viszontválaszában Bryce kitartott amellett, hogy Romániának csak „Erdély valóban román részeit" szabad megkapni, mire Lord Stanmore ígéretet tett arra, hogy álláspontjáról tájékoztatni fogja a külügyminisztert.5

2 A magyar békedelegáció 1920. január eleji megérkezése Párizsba, Apponyi január 15-i meghallgatása és az átadott magyar memorandumok újabb ösztönzést adtak a magyar határokkal kapcsolatos vitának. 1919 végén, és 1920 elején emellett számos Budapestre akkreditált brit diplomata vagy Magyarországon járt üzletember is hangot adott aggodalmának. Ilyen volt példának okáért William Beveridge, egy brit gazdasági delegáció tagja, Troubridge admirális, a szövetségesek dunai flottájának parancsnoka, Sir William Goode, az antant segélyezési programjainak egyik irányítója, Sir Thomas Hohler, budapesti brit főmegbízott és Sir George Clerk, aki a román csapatok kivonása és egy koalíciós magyar kormány megalakítása ügyében fordult meg néhányszor 1919 őszén Budapesten és Bukarestben egyaránt. Többé vagy kevésbé az említettek mindegyike a Magyarországgal szembeni méltányosabb politika szószólójává vált. 1920. február 1-i jelentésében Hohler kifejezetten a békekonferencia által elfogadott határok revíziójára tett javaslatot. Ezek a határok — jelentette Londonba — „rosszak és nem fogják kiállni az idő próbáját"; megsértik a nemzetiség és a nemzeti önrendelkezés elvét; „közvetlenül veszélyeztetik Európa békéjét és ennélfogva Őfelsége kormányának érdekeit is". Hasonló szellemben interpellálták a kormányt 1920. február 12-én az alsóházban, 25-én pedig a felsőházban. Sir Donald MacLean és Lord Newton egyaránt azt hangoztatták, hogy a tervezett határok etnikailag igazolhatatlanok, Magyarország lehetetlen gazdasági helyzetbe fog kerülni, és a románoknak legfeljebb Erdély háromötödére van joguk.53 A brit kormánykörök magyar határokkal kapcsolatos vitája 1920 februáijában a három szövetséges európai nagyhatalom egymás közötti vitájává szélesedett. (Az Egyesült Államok, amely a meghirdetett elvek többszörös és nyilvánvaló megsértése miatt — mint ismeretes — 1919 végén otthagyta a békekonferenciát, ezeken a tárgyalásokon már nem, illetve csak megfigyelőkkel képviseltette magát.) A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsának február 25-i ülésén Nitti olasz miniszterelnök és Lloyd George egyaránt indokoltnak vélték, hogy a magyar észrevételek és ellenérvek tükrében a „magyar kérdés" rekonszideráció tárgyává váljék. ,A szövetségesek nem azt akaiják, hogy a magyarok örök ellenségek maradjanak, pedig éppen az történne, ha olvasatlanul (megfontolás nélkül) elutasí-