Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

290 ROMSICS IGNÁC Lord Hardinge, aki Balfourt helyettesítette, azt indítványozta, hogy a kísérőlevél ajánlja a bizottságnak Smuts javaslatának az elfogadását. („A bizottságnak abból a feltevésből kell kiindulnia, hogy a Csallóközt le kell választani a csehszlovák területtől -, feltéve, hogy ennek fejében Pozsonnyal szemben egy kis enklávét kap az új köztársaság.") Ám az amerikai külügyminiszter — noha az amerikai szakértők korábban helytelenítették a Csallóköz elszakítását Magyarországtól — ellenezte egy ilyen értelmű, a bizottságot mintegy presszionálni kívánó kísérőlevél elküldését. Robert Lansing ellenvetését Pichon francia külügyminiszter és Jules Laroche francia delegátus örömmel fogadták, és támogatták. Benesre hivatkozva Laroche egyenesen azt állította, hogy „Smuts tábornok alaposan félreértette azt, amit ő [értsd: Masaryk] mondott. Masaryk csak azt közölte — tolmácsolta Benes interpretációját —, hogy „egyes pártok Csehországban azon a véleményen vannak, hogy a Csallóközt el lehetne cserélni egy kis enklávéra Pozsonnyal szemben. Maga Masaryk elnök azonban nem támogatja ezt a javaslatot". Saját véleményeként Benes ezt azzal egészítette ki, hogy a dunai hajózás érdekében Csehszlovákiának feltétlenül szüksége van a Csallóközre, s hogy gazdasági okokból egy csallóközi küldöttség is a régió Csehszlovákiához csatolását kérte Prágában. Lord Hardinge ezek után visszavonta javaslatát, s a Csehszlovák Bizottság szakértői — angol részről többek között Eyre Crowe és Harold Nicolson — május 5-én eredeti javaslatuk fenntartása mellett döntöttek. Ezt május 8-án a Külügyminiszterek Tanácsa is megerősítette. Mint Jules Laroche, a Csehszlovák Bizottság egyik francia tagja beszámolt róla: „a bizottság döntése egyhangú volt", miután elengedhetetlenül fontos, hogy „az új állam nagy területeken juthasson ki erre a fontos nemzetközi víziútra".49 A külügyminiszteri értekezlet különös ellentmondása volt, hogy ugyanaz a Lansing, aki május 3-án a franciákkal együtt vétót emelt Lord Hardinge javaslatával, azaz a szakértői bizottság Magyarország érdekében történő presszionálásával szemben, most — határszakaszról határszakaszra haladva — ismételten az etnikai elv megsértésére hívta fel a testület figyelmét, és komoly aggályainak adott hangot. „Úgy tűnik, minden esetben Magyarország rovására döntöttek", és így csupán román és csehszlovák fennhatóság alá „két millió magyar kerül" -összegezte véleményét. A franciák, Pichon és a majdani külügyminiszter, André Tardieu minden esetben és a leghatározottabban a bizottsági álláspontot védték, miközben Balfour hallgatott, vagy kerülte az állásfoglalást. A brit külügyminiszternek egyetlenegy érdemi észrevétele volt: a ruszinok Csehszlovákián belüli autonómiája érdekében emelt szót.50

Azok után, hogy Lloyd George, Smuts és Lord Hardinge is a területi bizottságok, konkrétan a Csehszlovák Bizottság döntéseinek felülvizsgálatára tettek javaslatot, Balfour hallgatását, illetve passzivitását csak egyféleképpen magyarázhatjuk: a brit delegáción belüli vitában nem miniszterelnökével és annak híveivel, hanem saját minisztériumának a szakértőivel, illetve területileg illetékes referenseivel értett egyet. A brit kormányköröknek ez a magyar határokkal kapcsolatos belső vitája a továbbiakban is megmaradt, sőt 1919 őszétől 1921 tavaszáig, amikor a trianoni békeszerződést az angol parlament ratifikálta, több alkalommal felszínre is tört. A Foreign Office ezekben a vitákban