Századok – 1996
Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273
A BRIT KÜLPOLITIKA ÉS A „MAGYAR KÉRDÉS" 1914-1946 289 Amint erre Deák Ferenc, L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária és Galántai József már rámutattak, a bizottsági munka ezen végső eredményéhez a cseh, román és szerb delegátusok reális szempontok mellett túlzásokat és nyilvánvaló hazugságokat is tartalmazó kitartó érvelése éppen úgy hozzájárult, mint a francia delegátusok megingathatatlanul ezt támogató álláspontja, és a brit szakértők rokon-és ellenszenvtől is vezérelt „puhasága". A Magyarországgal szemben leginkább méltányos amerikai szakértők így az esetek többségében végül egyedül maradtak, illetve csak az olaszok többnyire ingadozó (például a román-magyar határ ügyében) támogatására számíthattak.4 6 A brit békedelegáció azon tagjai, akik a szakértői szint szlávbarát és német-, valamint magyarellenes elfogultságait nem osztották, elég hamar felfigyeltek a területi albizottságok döntéseinek tendenciózus egyoldalúságaira. 1919. március 25-én ennek maga a küldöttség vezetője, Lloyd George is hangot adott. Un. Fontainebleau-i memorandumában éles szavakkal bélyegezte meg nagy német és magyar területek idegen uralom alá kerülését. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában — jövendölte —, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire az emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók."47 Lloyd George kritikájára többen is válaszoltak, élükön Georges Clemeceau francia kormányfővel, a békekonferencia elnökével. A brit békedelegáció „magyarbarát" tagjait azonban nem nyugtatták meg ezek a magyarázkodó nyilatkozatok, s április elején újabb kísérletet tettek a területi bizottságok ajánlásainak legalább részleges megváltoztatására. Lloyd George erre azt a Jan Smuts tábornokot használta fel, aki 1917-ben angol részről a különbéke-kísérletek egyik exponense, s egyben a Monarchia belső modernizálással egybekötött területi megnövelésének a híve volt. Smuts azért utazott Budapestre, hogy elejét vegye a román-magyar ellenségeskedés kiújulásának és rábírja Kun Bélát a Vix-jegyzék módosított változatának elfogadására. Miniszterelnökének megbízásából útban hazafelé azonban Prágában is megállt, s április 7-én megbeszélést folytatott Masaryk elnökkel a szlovákmagyar határ igazságosabb kijelölésének a lehetőségéről. Smuts jelentése szerint Masaryk nemcsak megértéssel és jóindulattal hallgatta fejtegetéseit, hanem kifejezetten kívánatosnak tartotta a szlovák-magyar politikai határ bizonyos mértékű szinkronizálását a nyelvi-etnikai választóvonallal. Kijelentette, hogy a Dunától északra elterülő és magyarok lakta területekről Jobban szeretne lemondani" és a „cseh határt annyira északra tolni, hogy ez az egész etnikailag magyar terület Magyarországnál maradjon". Ennek fejében egy kisebb hídfőállás kialakítását kérte Pozsonnyal szemben, a Dunától délre.48 A csehszlovák államelnökkel folytatott beszélgetéséről Smuts Párizsban jelentést állított össze, amelyben maga is hangsúlyozta, hogy 4-500 ezer magyar az új állam déli sávjában „valóban komoly problémát jelentene". Smuts beszámolóját a Külügyminiszterek Tanácsa május 3-án vitatta meg. A külügyminiszterek egyetértettek abban, hogy az ügyet a Csehszlovák Bizottság elé kell terjeszteni. Vita alakult azonban ki közöttük a felvetés továbbításának módját illetően.
