Századok – 1996

Tanulmányok - Romsics Ignác: A brit külpolitika és a „magyar kérdés” 1914–1946 II/273

282 ROMSICS IGNÁC azonban, hogy az elkövetkezendő jó néhány évben elég erős és összetartó lesz ahhoz, hogy gátat vessen a német befolyásnak. A kisebb szláv államok sem tekinthetnek rá a közeljövőben védelmezőjükként a teuton gondolattal szemben. [...] Lehet, hogy egy újjászervezett és liberalizált osztrák birodalom megadhatja azt, amire a szövetségeseknek szükségük van" - indokolta javaslatát.3

2 Drummond elképzelésénél is merészebb ötletet vetett fel 1917 decemberében Jan Smuts tábornok, aki angol részről az Ausztriával folytatott különbéke-tárgyalások egyik kulcsembere volt. Ugyanazzal az érveléssel, mint a külügyminiszter titkára, tehát a Keleten keletkezett hatalmi űr betöltésének szándékától vezérelve, Smuts nemcsak Lengyelországot és Szerbiát, hanem még Ukrajnát is a Monarchiához csatolta volna.33 Jóllehet Drummond és Smuts aggályait és elképzeléseit a vezető elit számos tagja osztotta, a Monarchiával szembeni új angol politika, amelyet legmagasabb szinten 1918 januáijában fogadtak el, ilyen messzemenő célokat nem tűzött ki maga elé. A hadikabinet január 4-i ülésén, amely a hadicélokat fogalmazta újra, Lloyd George továbbra is a brit hadicélok közé sorolta Olaszország, Szerbia és Románia, tehát a háborúba a szövetségesek oldalán bekapcsolódott országok „jogos igényeit". Ugyanakkor javasolta, hogy emellett, illetve „az ezekkel az országokkal kapcsolatos hadicéljaink teljesülésének függvényében" kerüljön be a közzéteendő nyilatkozatba az is, hogy „szükség van egy erős Ausztriára". Miután a vitában ezt néhányan túlzottan kategorikus fogalmazásnak találták, elfogadott formulává a következő vált: „szövetségeseink jogos igényei teljesítésének függvényében úgy érezzük, hogy Ausztria-Magyarországnak olyan helyzetben kell lennie, amelyből hatékony befolyást tud gyakorolni Délkelet-Európára". Csehszlovákiáról vagy „Bohémiáról" a dokumentumban nem történt említés.34 A brit külpolitikai tervezés Monarchia-barát fordulata az emigráns nemzetiségi politikusok és angol barátaik körében természetesen élénk tiltakozást és heves ellenállást váltott ki. 1917-ben több olyan vitairatot jelentettek meg, amelyben nyíltan vagy áttételesen a Foreign Office új irányvételét bírálták. A legismertebb ezek közül Edvard Bene^s híres-hírhedt 1916-os pamfletjének (Detruisez l'Autriche-Hongrie) angol kiadása, amely Bohemia's Case for Independence címmel és Wickham Steed előszavával jelent meg. Utalhatunk azonban Lewis Namier ugyancsak a csehek és szlovákok függetlenségének érdekében kifejtett propagándatevékenységére vagy\Allen Leeper The Justice of Rumania's Cause című füzetére is, amely viszont Nagy-Románia eszméjét népszerűsítette. Legnagyobb hatása azonban valószínűleg az 1916 végétől megjelenő New Europe című hetilapnak volt,' amelyben az emigráns politikusok és brit barátaik vállvetve magyarázták a Monarchia szétzúzásának és új, főleg szláv államok létrehozásának kívánatosságát és egyben történelmi szükségszerűségét. Ezekben a cikkekben éppúgy, mint Ç az említett pamfletekben a magyarok „undorító", „visszataszító" és „megalomániába" esett „fél-ázsiai" népként jelentek meg, akik „a porosz imperializmus által *• megfertőzve, saját akaratukból süllyedtek Berlin pribékjeivé" (Masaryk), és akiknek egyetlen célja „a körülöttük élő szláv és latin népek elnyöriiäsaMNamier). A szlávok, s különösen a csehek viszont Isten már-már tökéletes teremtményéiként ábrázoltattak, akiknek a kultúrája és az életszínvonala nemcsak a környező