Századok – 1996
Történeti irodalom - Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789–1939 (Ism.: Majoros István) I/191
191 TÖRTÉNETI IRODALOM Diószegi István A HATALMI POLITIKA MÁSFÉL ÉVSZÁZADA, 1789-1939 História - MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1994. 478 o. Hová vezetett az európai hatalmi politika másfél évszázada? Hová jutott az öreg kontinens a történelmi idő e néhány röpke pillanata alatt? Röpke pillanatok, amikor szédül az ember? Szédül, mert ez a százötven év csak történelmi léptékkel mérve röpke, az ember számára hatalmas időtömeg. S mennyi minden történt! Nevek kavarognak! Napoleon, Metternich, Palmerston, Bismarck, Clemenceau, Sztálin, Hitler! S az események! Valmy, Waterloo, Sedan, Verdun, Doberdo sziklás pokla, s még mi mindent lehetne sorolni! E másfél évszázad hatalmas kaland. Európa szellemi, anyagi, katonai kalandja, felemelkedése, tündöklése és bukása. Diószegi István könyve azonban elsősorban a diplomácia, a hatalmi politika kalandját mutatja meg az olvasónak. A történelemnek ezt az igazgalmasan arisztokratikus területét, ahol az emberek százezreinek sorsát befolyásoló politika árnyalt finomságait egyszerre csodáljuk és megdöbbenünk. Csodáljuk Talleyrand vagy Bismarck diplomáciai művészetét, s megdöbbenünk, ahogy Lengyelország vagy a Habsburgok monarchiája eltűnik Európa térképéről. Az „Emberi Komédia" forgatagába kerülünk. Egy látszólag zavaros, kusza história labirintusait járjuk végig a diplomáciai dolgozószobák kulisszáitól a csatatereken át a békekötések titkos vagy nyílt tanácskozásáig, s szinte félünk, hogy elveszünk e rengetegben, holott újra lapozgatva és átgondolva az olvasottakat kiderül: az események tengerét sajátos logika mozgatja. S ez, valamint a tények láncolata, egymásrahatása derül ki a könyvből. Az elmúlt másfél század logikáját a híres európai egyensúly elve adja, melyet egy festő könnyed ecsetvonásaival rajzol meg a szerző. Az egyensúlyozás művészetét élhetjük át Diószegi lebilincselő leírásain, elemzésein keresztül a francia forradalom és a napoleoni korszak háborúiban, ahogy koalíciók sora szerveződött az új európai térképet rajzoló Franciaország ellen, amíg az eredeti állapot, az egyensúly helyre nem állt Bécsben. Láthatjuk az egyensúlyozás másik nagy művészét, Bismarckot, aki a német egység megteremtéséért, s a már létrejött egység érdekében .játszadozik" koalíciókkal, háborúval és békével. S minden mindennel összefügg. Semmi sem esetleges, hiszen a véletlenek láncolata is történelmi szükségszerűséggé válik. Vagy mégsem? Ott lenne mégis a kiszámíthatatlanság s az emberi szeszély, gyengeség, tévedés? Kétségtelen, ez is benne van a történelemben. Mert mi más, ha nem egy rossz helyzetértékelés, emberi tévedés vezeti Oroszországot a krími háború kudarcába? E rossz helyzetértékelés azonban maga a hatalmi politika sűrítménye, esszenciája. Egy ilyen döntésben sűrűsödik össze a szűk értelemben vett kabinetdiplomácia, a gazdaság, a belpolitika, a geostratégia, a hadsereg, a nemzetközi helyzet, s a hatalmak érdekei, meg a döntéshozó felkészültsége, intelligenciája. A döntés következménye aztán visszaigazolja, hogy a döntéshozó mennyire tudta felmérni s felhasználni a hatalmi politika valamennyi összetevőjét. Diószegi könyvének éppen az a fő érdeme, hogy a tényezők összefüggésében, egymásrahatásában mutatja be a nagyhatalmak politikáját. Egyesíti a hagyományos diplomáciatörténet és a nemzetközi kapcsolatok különböző, elsősorban francia, német iskoláinak eredményeit, miközben elkerüli azokat a buktatókat, melyek statikussá, mozdulatlanná teszik a történelmet. Nála minden mozog, változik. Ez különösen jól látható akkor, amikor változatlan fogalmak jelentésváltozásait érzékelteti. Más pl. a nemzet, a nacionalizmus természete a 19. század elején, amikor még nem része a hivatalos hatalmi politikának, sőt éppen ellenfele. Más, amikor a közép-európai nemzeti átrendeződéshez a nagyhatalmi politika hivatalos rangra emeli, s megint más a kívül-belül ellenséget kereső nacionalizmus a francia-porosz háborút követő s az első világháború kataklizmájához vezető évtizedekben. Változás, átalakulás... még az állandó is változik. De visz ez valahová? Vagy megismételve az elején feltett kérdést: vezet valahová az európai hatalmi politika másfél évszázada? Ha a könyv által megrajzolt ív kezdő és végpontját nézzük, a francia forradalmat és a második világháborút, akkor röviden azt kell mondani: a háborúba. A háborúból háborúkon át egy újabb háborúba. Van ebben változás? Vagy Metternichnek van mégis igaza, aki szerint csak a külsőségek változnak, s ez is csak azért, hogy végül semmi se változzon? A történelmet élő és olvasó ember pedig érzéki csalódás áldozata lenne? Ki tudja? De ez már egyébként is a történetfilozófia s a moralizálás útvesztőjébe vezetne, azaz valóban sehová. A könyv ezt jó érzékkel elkerülte, még az epilógusban
