Századok – 1996

Történeti irodalom - Rácz István: A török világ hagyatéka Magyarországon (Ism.: Veszprémy László) I/186

187 TÖRTÉNETI IRODALOM Török építészeti emlékek között élve megkerülhetetlen a török uralom ,.szerény hozadékának" számbavétele. A közvetlen és közvetett örökség néhány tucat oszmán-török eredetű szavunk, félezernél több épületről fennmaradt híradás, a kadarka szőlófcyta meghonosítása, török díszítőmotívumok, a bőr- és agyagipar eredményeinek átvétele. Megjegyzendő, hogy a török népi műveltség elemeinek átvételében a beköltöző délszláv népcsoportoknak döntő szerep jutott. A népességtörténeti fejezet számba igyekszik venni a hazai népesség pusztulásának arányait és okait, a beköltözött török és nem török népességre vonatkozó becsléseket. Az etnikai megszállás nálunk, szemben a balkáni országokkal, nem sikerült. A hódoltságba beköltöző 6%-nyi népesség túlnyomó része délszláv mohamedán volt, köztük boszniai bosnyákok. E fejezet végén olvashatunk a 1686 utáni telepítésekről, a felszabadult országrész földbősége által előidézett migráció méreteiről. Jól érthető, hogy itt az egy főre eső földterület sokszorosa az országos átlagnak, s a túlnépesedett vármegyék parasztnépességére nagy vonzerőt gyakorolt. Sokatmondó, hogy a kiegyenlítődés az eltérő múltú országrészek között csak a 19. század közepére valósul meg. A nemzetiségek térnyerésével foglalkozó fejezet igen világosan mutatja be a magyar és nemmagyar arány változásának korszakait, s ebben a török uralom etnikai pusztításának máig ható következményeit. A betelepült középkori nemzetiségek az ország peremterületein éltek, míg a török pusztítás éppen a központi, magyarlakta részekre koncentrálódott. A 18. század végére, jórészt az elvándorlás és betelepítés eredményeként a magyarok aránya 38-40%-ra csökkent. Az ország több mint tíz nemzetiségével Európa legkevertebb országa lett. De nemcsak a nemzetiségek országon belüli elhelyezkedéséről kapunk képet, hanem az egyes városokban, városrészekben való tudatos elkülönülésükről is. Roppant érdekes az egy-két-több nyelvűség jelenségének bemutatása, a beszélt és a liturgikus nyelvek kettősségére /pl. szlovák-ócseh/ való figyelmeztetés. A településrend megritkulását tárgyaló fejezetben igazolja, hogy a török kor után tudatosan döntöttek az egymástól nagy távolságra fekvő települések életre hívása mellett, hogy az üres területeket bérlet formájában még kedvezőbben hasznosíthassák. Szabadka környékén pl. a középkori 5-6 km-es falutávolság 20-30 km-re nő. A 18. század végén a közel azonos lakosságú Vas és Temes megyékben 3:1 arányú település számot találunk. Ezt a folyamatot erősíti a 15-16. század fordulójától formálódó tanyarendszer, a török korban kialakult mamutméretű határterületek léte és továbbélése. E folyamatok társadalmi következményeit tárgyaló fejezetben az armalista nemesek számarányának alakulásáról, a hódoltsági területek nemesei elmenekülésének okairól olvashatunk. A felszabadító harcok után a nemesek szívesebben költöztek a városokba, mivel az illető területen nemesi jogon nem volt saját birtokuk, jobbágy, polgári vagy hajdú telkekre ülhettek csak rá. így a török uralomnak a nemesség átcsoportosításában nem kis szerep jutott. Pontos képet kapunk a hajdúk szabadságának kialakulásáról, a hajdúk rétegződéséről s a nemes hajdúszabadság visszaszerzésének kísérletéről. Tiltakoztak ellene, de éppen adózási kötelezettségeinek köszönhették, hogy a hajdúvárosok szabadságát az államhatalom felkarolta. Hasonlóképpen fontos a szerződéses parasztság bemutatása: a töröktől visszafoglalt területeken mennyivel elónyösebb helyzetbe kerültek az ország más területeihez képest (szabad költözési jog stb.), még ha a szerződéses jogviszony országosan is teijedt. Összegző munkáról lévén szó, megállapításain az egyes szakterületek kutatói nyilván tudnának finomítani, noha az a feltáruló kép egészét a legcsekélyebb mértékben sem érintené. így pl. IV Béla tatár-levelének dátumát ma 1247-re teszik, Nagy Lajos török-hadjáratának tárgyalásakor megkerülhetetlen Kumorovitz L. Bernát Századokbeli tanulmánya, a török hódoltságnak a török szempontból ráfizetéses voltát mára sokkal árnyaltabban látja a kutatás (ld. Hegyi Klára említett művét), a demográfiai kérdések távolról sem tekinthetők lezártnak, miként azt a KSH-ban megrendezett 1995. évi konferencia is jól bizonyítja az egyes kutatók becslései között milliósak a különbségek, s a középkorvégi népességszámot inkább a 3 millióhoz közelítik. A kötetet a kiadó joggal tekinti Rácz István életműve összegzésének. A szerző gondolatmenetének középpontjában mindvégig az általa legalaposabban ismert és elemzett hódoltságkori társadalmi viszonyok állnak (alföldi nemesek, debreceni cívisek, hajdúk), ami a kötet felépítését még érthetőbbé teszi. A hazai oszmánológia utóbbi évtizedei eredményeinek összefoglalása művét ugyanakkor a témának a közép- és felsőfokú iskolákban jól használható kézikönyvévé is teszi. A kötet bizonyosan ezzel a céllal készült: világos, élvezetes stílusa, idegen kifejezéseket kerülő szóhasználata, betűtípusa, az illusztráci jk, statisztikák, térképek válogatása, a lábjegyzetek hiánya mind erre mutat. Annál sajnálatosabb azonban, hogy a kötet névmutató nélkül jelent meg, noha a 13. századi egyetemi és egyházi