Századok – 1996

Történeti irodalom - Rácz István: A török világ hagyatéka Magyarországon (Ism.: Veszprémy László) I/186

186 TÖRTÉNETI IRODALOM a vagyontalanok körében a legmarkánsabb, amely réteget a kortásak és az utókor teoretikusai egyébként bizonytalan helyzetűeknek hittek. A rétegspecifikus különbség a háztartásokban nem egy áthagyományozott folyamat volt, hanem láthatóan csak a késői 17. vagy a 18. században képződött. A műnek igen fontos része az öröklési szokások, a házassági kapcsolatok és életpályák vizsgálata, amely összességében a társadalmi mobilitás kérdésével foglalkozik. Még pontosabban a társadalmi immobilitással, hiszen a módos, nagyobb birtokkal rendelkező asszonyok és férfiak 90%-a azoktól a szülőktől származott, akik éppúgy egy teljes birtokot mondhattak magukénak. Ugyanígy nem sokkal volt kisebb arányú a földnélküliek rekrutációja (85%). A megfigyelt mobilitási esetek túlnyomórészt „lefelé" irányultak. Mindez azonban nem változtatott az alapvető kereteken: a nagyobb birtokosok száma alig változott, s a kisparasztoké is csak csekély mértékben növekedett. A társadalmi egyenlőtlenség és társadalmi integráció mint élettapasztalat című zárófejezetben rövid összefoglalást találunk a kutatás legfőbb tanulságairól. Bár a szerző megalapozottan kritikusan bánik az elméletekkel, a tipológia nyelvén kifejezve úgy látja, hogy Beimben inkább egy „modern osztálytársadalomról" lehet beszélni, mintsem egy „tradicionális paraszti társadalomról". Mindezekkel együtt, munkája eredményeit tekintve alkalmatlannak ítéli a dichotom osztályozást, hiszen ez a falusi társadalom nagymértékben paraszti volt, bár hatást gyakorolt rá a protoindusztrializáció, és végül a parasztság a helyiek kisebbik hányadát képezte. A mikrotörténeti kutatások sorában nemzetközileg kiváló példát nyújtó mű mellékletei, irodalom- és forrásjegyzéke igényességben követik a tartalmi rész színvonalát. O. Kovács József Rácz István A TÖRÖK VILÁG HAGYATÉKA MAGYARORSZÁGON Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1995. 261o. 1995-ben a magyarországi török hódoltságról két monográfia is napvilágot látott. Az egyik, Hegyi Kláráé az oszmánok hazai berendezkedését (birtokviszonyok, adórendszer, katonai és polgári igazgatás stb.) vizsgálta, elsősorban a török források tükrében. Jelen művében Rácz István a hódoltság gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyait, és azok 18. századi következményeit mutatja be, összefoglaló igénnyel. A mű tényleg arról szól, amit a címe sejtet: mit, avagy egy<.Ldián köszönhetünk-e valamit a hazai török uralomnak? A Szerző a kérdésre elsősorban saját munkamódszere szerint, népesség és településtörténeti kutatásai alapján válaszol. Jó érzékkel mindvégig távol tartja magát Takáts Sándor és Szekfü Gyula „rossz török" és ,jó török" megközelítésének végleteitől. Eredményei persze inkább a Szekfű által is képviselteket igazolják, még ha a kibontakozó kép árnyaltabb és pontosabb, pl. Szekfű az alföldi kultúrtájnak a 19. századi vízszabályozás eredményeként való pusztulását is a törökök számlájára írta. A szerző Wellmann Imrét követve — nagyon helyesen — nem török, hanem török kori pusztulásról beszél, ami finoman, de félreérthetetlenül érzékelteti — még ha nem is egyenlő mértékben — mindkét nagyhatalom felelősségét az országot ért pusztításban. Az első fejezetben a kereszténység védőbástyája szállóige filológiai és történeti hátterét rajzolja meg. Jogosan tesz különbséget az ország belföldi és külföldi megítélése között, még ha ; magyarok áldozatvállalása a török elleni harcban megkérdőjelezhetetlen is volt. A törökök kiűzéséig a „védőbástya"-gondolat fontos szerepet kapott a hazai politikai argumentációban, a nyugatiak pedig egyenesen a magyarok kötelességévé tették e szerep vállalását (pl. „Vormauer der teutschen Nation"). Ez magyarázza a magyarországi reformáció vagy éppen Thököly török-barátságának kedvezőtlen visszhangját. A kötet következő fejezete a „magyar és török világ összebékülésének nehézségei" címet viseli. Meggyőzően mutatja be azokat a vágási, kulturális, életmódbeli eltéréseket, amik alapjaiban hiúsították meg a hódító és hódolt népesség közeledését. A hazai társadalom egésze részéről egyértelmű a törökjelenlét elutasítása és az ellenséges uralom alól való felszabadulás vágya. „Vallás és az ország eszméje egybefonódott" s a török-ellenességben a protestáns prédikátorok sem maradtak le. A törököket nem egyszerűen vallásuk miatt nevezték pogánynak, hanem állami és társadalmi berendezkedésük egészéért. Itt olvashatunk az egyébként jól ismert kettős adóztatásról („condominium"), a két fél rabszolgazsákmányolásáról és -kereskedéséről.