Századok – 1996

Történeti irodalom - Bein Werner: Schlesien in der habsburgischen Politik (Ism. Radó Bálint) I/179

183 TÖRTÉNETI IRODALOM Szászország Ausztriával karöltve űzné ki a poroszokat, s osztozna Szilézián. A drezdai béke úgy zárta le a porosz-osztrák háborút, hogy Frigyes céljainak megfelelően az ő kezén hagyta Sziléziát, aminek fejében hajlandó volt Lotharingiai Ferencre adni szavazatát. A császári korona visszaszállt a Habsbuigokra, de Szilézia elveszett. Werner Bein kitüntetett figyelmet szentel az osztrák-porosz drezdai béke mellett a bredai és aacheni nemzetközi béketárgyalásoknak. Ezeken váltak világossá a két tengeri hatalom és Franciaország békecéljai. IV Orániai Vilmos kilépett a háborúból, csak nagy pénzsegély fejében lett volna hajlandó azt folytatni. Németalföldi sikerei ellenére Franciaország is a költséges háború mielőbbi befejezését óhajtotta. Végeredményben az 1748. október 18-án Anglia, Hollandia és Franciaország által aláírt aacheni egyezmény elismerte Szilézia Poroszországnak juttatását. Mária Terézia mégis fellélegezhetett. Férjét, I. Ferencet immár minden döntő politikai tényező elismerte császárnak. Bein mélyrehatóan elemzi azt a súlyos gazdasági veszteséget, melyet az osztrák fél Szilézia jórészének elcsatolásával elszenvedett. Közismert, hogy az Odera-menti ország mindvégig a cseh textilipari félkésztermékek kikészítése, a késztermékek messze földre való eljuttatása és a magyar és alsó-ausztriai borok felvásárlása révén a Habsburg-tartományok elsőszámú gazdasági központja volt. Most ez az egymásrautaltságon alapuló, sok évszázados egység végzetesen megtört. Természetes, hogy a poroszokkal szembeni új védővámok kialakításánál az általános gazdaságpolitikai elvek mellett politikai szempontokat is érvényesítettek. A monográfia harmadik nagy fejezetében a hétéves háború időszakának Szilézia-kérdését ismerhetjük meg. 1748 és 1755 között, tehát az átmeneti békeidőszakban a bécsi külpolitika végig napirenden tartotta Szilézia visszaszerzését. Amíg a gazdasági intézkedések Szilézia elvesztésével mint ténnyel számoltak, addig a politika az óhajt kívánta kielégíteni. Korántsem állíthatjuk azonban, hogy az osztrák diplomáciai erőfeszítések nem a realitások szintjén mozogtak. Éppen ellenkezőleg: a porosz király „döbbenetes, erkölcsi normákat semmibevevő" lépéseit látva Mária Terézia és minden számottevő politikusa meggyőződéssel vallotta, hogy Frigyes bármikor újra ürügyet találhat a támadásra. Bein az ilyen értelmű reálpolitika legelső megnyilvánulásának a még 1746-ban Poroszországgal megkötött szerződést tekinti. A nagy reálpolitikus azonban, aki egyben nem félt teljesen új elemet vinni az osztrák külpolitikába, a zseniális államférfi, Wenzel Kaunitz volt. Sikerült rövid idő alatt úgy átalakítania az európai szövetségi rendszereket, hogy diplomáciai forradalomról indokolt beszélnünk. Belátta, hogy a német nyelvterületen Poroszországgal mint nagyhatalommal kell számolni, Szilézia visszaszerzéséért viszont Anglia nem fog lelkesedni. A távoli Osztrák-Németalföld — melyet Hollandia szomszédsága amúgy is beárnyékol — nehezen védhető Franciaországgal szemben. Véget kell tehát vetni a századokra visszamenő francia-osztrák ellenségeskedésnek. Meg kell győzni Franciaországot arról, hogy Poroszország megbízhatatlan szövetséges. Werner Bein végigvezeti az olvasót Kaunitz rendszere kiépítésének szakaszain. Bemutatja, milyen szerepet játszott a megfontolásokban az, hogy Hannover az angol királyé volt. Megismerjük az 1755-ös angol-orosz szentpétervári konvenció létrejöttének körülményeit, tartalmát, amint azt is, hogyan vezetett el ez a következő évben megkötött angol-francia westminsteri konvencióhoz. Betekintést nyerhetünk az angol-francia gyarmati ellentétek következményeibe. 1756-ban Versailles-ban Ausztria és Franciaország szerződést kötöttek egymással. Ez Bécsben Szilézia visszaszerzésének reményét keltette. Az angol-porosz megállapodás miatt megsértődött Oroszország csatlakozott a francia-osztrák szövetséghez. Kaunitznak ezzel Angliát leszámítva sikerült létrehoznia egy összeurópai poroszellenes szövetséget, anélkül, hogy az összeütközési pontokban változás következett volna be. Frigyes 1756 augusztusának végén „belerohant Kaunitz csapdájába". Elsőként támadt, mégpedig Szászországban. Elképzelése az volt, hogy külön-külön végez ellenfeleivel. Bécs számára most, a hétéves háború kezdetén vált világossá, mennyire igazat mondott az osztrák haderő megújításának fáradhatatlan szorgalmazója, von Daun, amikor a cseh- és morvaországi fóhadak, valamint a magyarországi és határőrvidéki egységek mozgósításának lassúságát kifogásolta. Az osztrák tábornoki kart nézetkülönbségek osztották meg, nem is szólva a francia és orosz szövetségesekkel való együttműködés kidolgozatlanságáról, bizonytalanságáról. Werner Bein — hangsúlyozva a hétéves háború „világháborús" jellegét — bemutatja a közép-európai hadszíntér legjelentősebb eseményeit, a nagy hadvezérek egyéniségét és a Poroszországot megmentő orosz belpolitikai fordulat jelentőségét. Feltátja és elemzi annak okát, hogy Szilézia visszaszerzése, Ausztria legfőbb hadicélja miért nem sikerült. Első helyen a hadvezetés és a Haditanács ellentéteit, majd az elhibázott taktikát, a