Századok – 1996
Történeti irodalom - Bein Werner: Schlesien in der habsburgischen Politik (Ism. Radó Bálint) I/179
181 TÖRTÉNETI IRODALOM kikötésével Frigyes Vilmos a Párizstól való elfordulás fejében megkapott. Berlin visszahívta párizsi követét. 1688-ban meghalt Frigyes Vilmos. Fridag most szóba hozta Schwiebus kérdését Frigyes választófejedelem előtt, aki a laxenburgi tárgyalásokon már tagadni kezdte átadási kötelezettségét, illetve egyre többet követelt ellentételezésül. Végül 1695 januárjában a császáriak mégis átvehették Schwiebust, aminek árát meg kellett fizetniük: Brandenburg 1701-ben felvette a Porosz Királyság nevet. III. Frigyes I. Frigyesként uralkodott tovább. Lipót császár után fia, József is többször összeütközésbe került a porosz királlyal, akinek megtiltotta, hogy címei közt Sziléziára is utaljon. A következő fejezetben Werner Bein a 18. század első négy évtizedének Sziléziáját veszi nagyító alá. Önálló alfejezetet szentel a központi hatalom és a rendek viszonyának. Ismerteti a császári politika helyi képviseletét ellátó Főhivatal (Oberamt) jogosítványait, valamint a Királyi Kamara működését. Boroszló kivételével Sziléziában alig beszélhetünk városi autonómiáról. A protestánsokat rendszerint kizárták a városvezetésből. A kötet második nagy fejezte az .Ausztria harca a Sziléziát ért 1740—45-ös porosz támadás ellen" címet kapta. Első helyen arról olvashatunk, miként gondolkodtak a 18. század első évtizedeiben Bécsben Poroszországról, melyek voltak az utrechti és rastatt-badeni békék után a Habsburg külpolitika fő célkitűzései, milyen választ adott Károly császár I. Frigyes Vilmos külügyekkel foglalkozó miniszterének, Heinrich Rüdiger von Ugennek nevéhez fűződő, a Sziléziára támasztott igények felújítását kívánó tervekre. Az idős Savoyai Jenő herceg szorgalmazta leginkább az általa katonailag nagyra becsült és egyben rettegett Poroszországgal való megegyzést: mint mindenkivel, Berlinnel is el kell fogadtatni a Pragmatica Sanctio-t, különösen azután, hogy nyilvánvalóvá vált, a Wittelsbachokra nem lehet számítani. 1728 decemberében sikerült is megnyerni a poroszokat a berlini szerződésben. 1740-ben meghalt Frigyes Vilmos. Művészhajlammal megáldott fia, II. Frigyes sokak döbbenetére azzal kezdte uralkodását, hogy bevonult a lüttichi (liège-i) püspökséghez tartozó Hoorn grófságba. Még abban az évben meghalt VI. Károly császár is. Az üres kincstárat átvevő, politikailag tapasztalatlan Mária Terézia ás egy erős állam kormányzatának feladatát kapó, becsvágyó II. (Nagy) Frigyes egyaránt 1740-ben került trónra. Bajorország sosem ismerte el a Pragmatica Sanctio-t, támadásától tartani lehetett, amint attól is, hogy ebben az esetben Spanyolország és Szardínia megkísérli majd kiűzni Itáliából a Habsburgokat, Szászország pedig területeket kíván szerezni Sziléziában. Werner Bein mesterien mutatja be az udvar politikai köreinek félelmeit, elgondolásait, reményeit, a nagyhatalmak, elsősorban Franciaország várható magatartásának kifürkészésére tett kísérleteit. A szerző jóvoltából megismerhetjük azokat az elszánt, de végeredményben eleve kudarcra ítélt diplomáciai erőfeszítéseket, melyekkel Bécs Poroszországot távol szerette volna tartani mindenfajta fegyveres fellépéstől. Betekintést nyerhetünk a titkos diplomácia gazdag iratanyagába. A politikai megoldás azonban nem sikerült: Frigyes csapatai 1740—11 telén benyomultak Sziléziába. A királynak csalódnia kellett, mert a gyengének gondolt asszony és Bartenstein elszánt ellenállást tanúsítottak. Helyzetüket azonban tovább nehezítette, hogy az 1740-es esztendő végén meglévő 107 800 főnyi hadsereg tekintélyes része Itáliában és Németalföldön állomásozott. Szilézia legkevésbé biztosított terület volt a Habsburgok birodalmában. A tartományban mindössze 1539 főnyi katonaságot találunk. Ehhez érkezett а jablunkai hágón át 4700 katona Magyarországról. Az Udvari Haditanács által elrendelt sziléziai toborzásoknak csekély eredménye volt. A következőkben Bécs diplomáciai stratégiájáról tájékoztat a szerző, miután a Szilézia elleni támadás veszélybe sodorta az Európa-szerte elfogadottnak látszó Pragmatica Sanctio-t. Most a legfontosabb az volt, hogy a tengeri hatalmakat, Angliát és Hollandiát anyagi támogatásra bírják, míg Oroszország adná a tulajdonképpeni katonai segítséget. Franciaországtól legfeljebb jóindulatú semlegességet lehetett várni. De a drámai napokban legalább ilyen szükséges volt, hogy a Birodalom fejedelmeit Poroszország ellen hangolják. Azok legtöbbször valóban el is ítélték az agressziót, de a segítség rendre elmaradt. Mária Teréziának Drezda segítőkészségében is csalódnia kellett. A szászokat nem hiába fenyegette meg II. Frigyes: ha Habsburg oldalon háborúba lépnek, annak súlyos következményei lesznek. Brühl minden eszközzel meg akarta akadályozni a hadbalépést, illetve eleve elfogadhatatlan területi követelésekkel állt elő a támogatás esetére. Nem maradt tétlen tehát Frigyes diplomáciája sem. Legfontosabb célja az volt, hogy megtorpedózza a birodalmi gyűlést: érvelése szerint interregnum esetén egyedül a választófejedelmek gyűlésének van létjogosultsága. Közismert, hogy több választó hajlott „kollégájuk", a bajor Károly Albert megválasztására, akinek személye viszont francia szövetséget jelentett. A poroszok királyának fő propagandafogása az volt,
