Századok – 1996

Beszámoló - Beszámoló a Dél-Dunántúli Történészek 10. jubileumi nyári táboráról (Fleisz János) I/169

174 BESZÁMOLÓ az volt, hogy az ilyeneket megismerve megváltozik a romániai értelmiségről alkotott képünk. Gyarmati György az ELTE docense az, Alternatív vagy predesztinált béke ( 1945-1947)" c. előadása szeint a magyarok nem alanyai, nem szereplői, hanem tárgyai voltak egy ún. békekonstrukciónak. A sajátos fejlődést objektíven szemlélve megállapította, hogy a nagyhatalmi rendezés tekintetében a második világháború utáni alkurendszer hozza ki a 20. századi végeredményt. Ismertette a győztes nagyhatalmak által követett taktikai elképzeléseket és ezek módosulását. A legnagyobb vesztes az egyébként győztes Anglia volt, amely nagyhatalmi pozícióit teljesen elveszítette. Befejezésül kiemelte, hogy manapság úgy beszélnek az 1947-es békéről, hogy az a trianoni béke rosszabb kiadása. Az esti beszélgetésen a „Nemzeti történetírás egy új nemzeti államban" volt a téma, beszélgetőpartnerek a Szlovákiából meghívott történészek voltak. A tanácskozás első részében megtudtuk, hogy a szlovák nemzet etnogenezise is ugyanolyan problematikus, mint néhány más ebben a régióban kialakult nemzeté. Manapság a szlovák történettudomány elég kiterjedt intézményhálózatra épül, amelyre az utóbbi időben jellemzővé vált a külföld felé való nyitás. Példaként említették azt a montreali történeti kongresszusra készült angol nyelvű kiadványt, amely a szlovákiai történetírás forrásairól, intézeteiről és tevékenységeiről tájékoztat. Jelentősek a várostörténeti kutatások is, igaz, az utóbbi időben inkább az újkori problémák kerülnek előtérbe. Ami a szlovák nép történetének összegezésére vonatkozó kísérleteket illeti, ez sajátos utat járt be. Már a múlt században megkezdődtek a próbálkozások, igaz, ezek általában a történeti Magyarországra vonatkoztak. Az első fontosabb összegzés 1930-ban jelent meg német nyelven. A második világháború utáni Csehszlovákiában mesterséges kísérletek történtek a két történelem összeillesztésére. Az 1950-es, 1960-as években a fő koncepció a dehungarizálás volt. A történeti Magyarország kontextusából kiragadva kísérelték meg megírni Szlovákia történetét. Ez inkább társadalomtörténet volt, amely csak azokat az adatokat ragadta ki, amelyek a dehungarizált képbe illettek, és eltorzítva a valóságot, egyfajta nemzettudatot alakított ki. Ami a 600.000-es szlovákiai magyarság történetírását illeti, megtudtuk, hogy még az erdélyi viszonyokhoz képest is tragikus a helyzet. Nincs magyar kutatóintézmény és a szlovák kutatók nem kíváncsiak arra, hogy a helybeli magyar történészek mit gondolnak. A vitatott felfogások ütköztetéséből kitűnt, hogy a szlovák történetírás még identitászavarokkal küzd és a most kialakult helyzetben kell elkezdenie újraírni saját történelmét. Ennek a feladatnak a véghezvitelében nagy szerep hárul az új történész nemzedékre és velük a befelé fordulás is előbb utóbb meg kell szűnjön. Gerhard Seewann, a müncheni Südost-Institut könyvtára igazgatójának „Nemzeti-nemzetiségi politika a második világháború után a Kárpát-medence térségének országaiban" című előadásában három ország (Románia, Magyarország, Csehszlovákia) sajátos fejlődését objektíven szemlélve megállapította, hogy míg Romániában a kikiáltott etnikai homogenitástól a valóság eltért, Magyarországon liberálisabb és egy többszörösen indifferens etnikai politikát folytattak. Csehszlovákiában pedig csak 1968-ban sikerült a föderalista struktúra kialakítása A szerző kifejtette, hogy a szocialista nemzetiségi politika lényeges azonosságokat mutat és hasonló viselkedést vált ki. Az etnikai csoportokat megfosztották a szabad társadalmi közösségek kiala-