Századok – 1996

Történeti irodalom - Calafeteanu Ion: Revizionismul Ungar si Románia (Ism.: Szász Zoltán) VI/1609

1611 TÖRTÉNETI IRODALOM A történetiség mellőzése jelentkezik ott is, ahol a szerző árulónak tekinti azokat, akik Erdélyben 1919-1920-ban, a békeszerződés aláírása előtt a Magyarországhoz tartozás mellett foglaltak állást. A revízió hordozójának minősíti az igen óvatos Országos Magyar Pártot, nyilván a besúgójelentések és a budapesti kapcsolatok alapján. „A transzilvánizmus mint diverzió" c. alfejezet kettős értelmezést ad az alakulgató erdélyiségről. Megértéssel közelít hozzá a szerző, talán mert román kortársakban is volt rá némi fogékonyság, hogy aztán mégis elfogadja az 1940 utáni (egyik) román nézetet, mely szerint ez a paraván csupán azt takarja, hogy „Erdély túlnyomóan magyar jellegű, a tájat magyar lélekkel itatja át, amolyan lassú szellemi annexióként", ... különben is „senkinek sem kötődik a lelke annyira Erdély földjéhez és természeti világához, mint a román népnek", ( I. Chinezu). A fő baj a transzilvanizmussal persze az, hogy tagadja a román nemzet szerves egységét, a magyarokat pedig kiszakítaná a román társadalmi-politikai és gazdasági életből. Ezért is szimpatikusabb a szerzőnek a kommunista irányultságú Korunk „romániaiság" gondolata. Abban a keretben, melyben a transzilvánizmus veszélyes, akkor a következő fejezetben elbeszélt „autonóm Erdély tézise" szükségszerűen lesz „különösen súlyos irredentista és revizionista" program. Megjegyezzük, hogy a szerző szerint 1918 előtt a román autonómia-törekvések „tisztán progresszívek", mert egy román terület elszakítását készítették elő, az 1918 utáni magyar törekvések „tisztán retrográd" jellegűek, mert merénylet a román nemzetállam egysége ellen. A „neorevízionisták" ma is beszélnek autonómiáról, nehezményezi a szerző. Ezen alfejezet érdekességét nem a jelzett, távolról sem szakszerű megállapítások adják, hanem a folytatás: például a román kommunista párt erdélyi bizottsága 1940 utáni Komintern típusú autonomista elmélkedéseinek elítélése. Egyeseknek ugyanis irredenta szándékaik voltak, revíziós lehetőséget láttak az autonómia-ötletben, s különben is e párt többsége magyarokból állott, a románellenes erőket bátorította (88. 1.). Elítéli a Groza-féle politikát, az 1952 utáni Magyar Autonóm Tartományt, ami csak azért lett „talán mert kisebbségi környezetben kereste azt a politikai támaszt, ami nem volt saját népében" (78. 1.); irredenta áramlatnak minősíti az 1956-ban állítólag Erdélyben feltűnt szociáldemokrata alapú autonómia kívánságot, akár a magyar-román föderáció tervét és persze Márton Áron r. kat. püspököt; utóbbi — Calafeteanu szerint — egyenesen a középkort kívánta volna visszahozni a magyar szupremáciával. A szerző szorgalmasan cáfolgatja a nyugati magyar emigráció autonóm Erdély gondolatait, melyek 1956 után erősödtek „a magyar szocialista állam leplezett támogatásával". Nem maradhat el itt sem az 1990 utáni Magyarok Világszövetségének szánt oldalvágás, s az 1989. évi rendszerváltást követően felbukkanó autonómia vágyak külön visszautasítása. A végkövetkeztetést nyilván az a megállapítás tartalmazza, mely szerint sokféle egyéni jog jár mindenkinek, de „a nemzetközi jog nem ismeri a kisebbségek jogát az önrendelkezésre, melynek a gyakorlatban áldatlan következményei lennének". (82. 1.) A fentiek után szinte felüdülés a régi revíziós magyar külpolitikáról nyújtott áttekintés, mely a Németország előretörésével kapcsolatos magyar dilemmákat sem hallgatja el, érződik, hogy a szűkebben vett diplomáciatörténetben rutinosabban mozog a szerző. Ezt akkor is mondhatjuk, ha Calafeteanu nem fosztja meg az olvasót olyan emelkedett történetfilozófiai tudományos megállapítástól sem, mint „a revizionizmus erkölcstelensége minden vitán felül állt" (106. 1.). Nem valószínű, hogy meglepődik az olvasó azon, hogy a román külpolitika „koordinátáit" tárgyaló alfejezet antirevízionista, tisztán defenzív, mélyen békés román külpolitikáról ír, ami „folytatása egy hagyományos politikai vonalnak: a román nép történelme során soha nem folytatott hódító háborút idegen területek vagy népek ellen" (121. 1.). Ezt a szerző szakszerűen kiegészíti azzal, hogy a magyar revízió önmagában nem veszélyezteti Romániát (126. 1.), miáltal még inkább kidomborodik a Kisantant mély humanizmusa: mindössze nyolc intervenciós tervet dolgozott ki Magyarország ellen. A revizionizmus offenzívája c. részben felvázolja az 1935 után óvatosabbá váló román külpolitika törekvéseit, a Németországhoz való viszony javítását — épp a magyar revízió ellensúlyozására. Jó áttekintést ad a németek szerepjátszásáról, a részleges román eredményről: Berlin szóban ígéri Románia határainak respektálását és visszafogja a magyar törekvéseket. Ismerteti a Kisantant végnapjait, az ehhez is kapcsolódó diplomáciai kapkodásokat, mint a bledi egyezményt 1938 nyaráról. Áttekintést ad az első bécsi döntés utáni román politikáról, a pánikhangulat kezdeteiről, azokról a diplomáciai lépésekről melyekkel Németországot megnyerni akarták, ez vezetett az 1939 márciusi román-német gazdasági szerződéshez. A jugoszlávokkal erősítem próbálták a szolidaritást, s egyben diplomáciai akciók révén azt is bizonyítani, hogy a feszültségekért kizárólag Magyarország a felelős. (A magyar részről ajánlott kisebbségvédelmi egyezmény elfogadhatatlan volt a román