Századok – 1996

Történeti irodalom - Calafeteanu Ion: Revizionismul Ungar si Románia (Ism.: Szász Zoltán) VI/1609

1610 TÖRTÉNETI IRODALOM tényezők, erők felsorolásával, amelyek a magyar határok revízióját sürgetnék, amelyek ezúton akarnának új stabilitást teremteni térségünkben, s nem árulja el az olvasónak azt sem, hogy kik képviselik „a magyar birodalmi nosztalgiákat". Történetírói módszer helyett politikusi fogást választ: ellenfelet kreál, hogy azt megbírálhassa. Hetvenöt év óta a román-magyar (magyar-szlovák, magyar-szerb) megegyezés nem volt lehetséges — jelenti ki — és elsősorban nem Románia hibájából, majd így folytatja: napjainkban azonban körvonalazódik egy eddig soha nem volt kedvező mozzanat. „Merthogy idáig a budapesti kormányok soha nem értették meg, hogy becsületes módon le kell mondaniuk Romániával szembeni revíziós politikájukról. S ilyen feltételek között a megegyezés nem volt lehetséges. Ma úgy tűnik, más a helyzet" — mert 1995 óta Budapest elismeri a határokat, s mindkét ország vállalja „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait és kötelességeit". A magyar történetírásnak is hasznára lenne, ha nem titkolná el bizonyítékait arról: miként küzdött a trianoni határok megváltoztatásáért a Rákosi-, a Kádár-, vagy éppen az Antali-kormányzat. Az 1970-es évek derekán kezdődött el Romániában az a történeti-publicisztikai körítésű támadássorozat, mely a Horthy-kor revíziós politikáját, s az 1940-1944 közötti észak-erdélyi magyar berendezkedést vette célba, kiemelten bírálta a magyar történetírást, áttételesen pedig a Kádár-kori magyar hivatalosságot. E publicisztikai jellegű kampány értelmének szakszerű vizsgálatával még adós ugyan a történetírás — amúgy is elsősorban a román kutatók feladata lenne — de a nemzeti eszmerendszerhez köthető külső ellenség teremtésével a társadalmat fegyelmezni, a belső kohéziót erősíteni hivatott belpolitikai funkciója, kezdettől fogva világos volt. Calafeteanu könyve ebbe a vonalba tartozik, még akkor is, ha a századvég divatjának megfelelően az előszó végén a kapcsolatjavítás szükségességét hangsúlyozza. Igaz, az ilyen „vörös farok" már az előző korszak műveinek is kötelező tartozéka volt. Három nagy egységre oszlik a könyv. Az első fele a magyar revíziós törekvéseket fogja át, második felében a két fő fejezet: A román nemzeti egység védelme illetve A revizionizmus offenzívája 1936-1939 címet viseli. A magyar revíziós törekvések magyarázatául azt hozza fel, hogy „a képzelt igazságtalanságokat" tette a nemzet életkérdésévé az uralkodó elit, hogy elterelje a figyelmet a belső problémákról, a reformok kérdéséről. A latifundium és a tőke érdeke a revízió, s „a magyar nép volt a revíziós politika első tényleges áldozata" (20.1.) További bázist képezett a „kisnemesség" (mely nála azonos a dzsentrivel), a tisztikar, az Erdélyből elmenekült tisztviselők szerinte 320 ezres tömege („sokuknak semmi lelki kapcsolata nem volt e területekkel" — 28.1.) s általában támogatta az egész társadalom. Hogy bármi valós probléma lett volna kimondottan Trianon körül, az a szerzőnél nem merül fel, hiszen a békemű szerinte tökéletes volt. A revíziós törekvések szakaszai közül az 1927-el kezdődő „mérsékelt revizionizmustól" tekinti fokozottan veszélyesnek, mert az már illeszkedett a kor gondolkodásához, békés jellege miatt jobban volt „eladható". A revíziós propaganda ismertetése is Ion Chinezu irodalomkritikus, ideiglenes kolozsvári konzul 1941-ben megfogalmazott, érthetően keserű gondolatvezetésére épül: a sajtón túl „a legigényesebb művésztől az utolsó vidéki írnokig", s a tudományba is beépül e propaganda, mely légkört tud teremteni; „hiányozván a reális alap az igazsághoz, a magyar nemzet teremtett egyet propagandából" (36. 1.). Ez a propaganda a szerző felfogásában ismét csak örökkévaló, az 1959 utáni Magyarok Világszövetsége is kap egy oldalvágást egy lábjegyzet erejéig. A román kontinuitás-elmélet körüli történeti vitát is csak revíziós kérdésnek látja. Szerinte a magyar tudósok többsége által képviselt bevándorlás-elmélet „nem igényelne replikát bármely jóhiszemű ember részéről, ha a revizionizmus elkésett apologétái — gondolatok és argumentumok nyilvánvaló krízisében, ami előrevetíti közeli csődjüket — nem próbálnák meg újból Budapesten vagy másutt ismét forgalomba hozni". (42. 1.) Az állítás maradéktalanul megegyezik a magyar történetírást támadó „A történelemhamisítás veszélyes játéka" Jocul periculos al falsificárii istoriei c. 1986-ban Bukarestben kiadott cikkgyűjtemény szellemével és betűjével. Hivatkozik is rá a szerző. A magyar kisebbség és a revizionizmus kérdését vizsgáló alfejezet — miként az egész munka — alapvetően az egykori antirevíziós irodalomra támaszkodik. Ha a romániai magyar tömeget nem is, „egyes elemeket ... terrorista, szabotázs és kémtevékenységre" vett rá Budapest (51. 1.). Egyébként öt rádióadó szólt az éteren át a magyar kisebbségekhez, mind „erős adóállomások", mely megállapítás mellékesen jelzi, hogy a szerző nem ellenőrzi forrásait, hiszen a román elhárító-szolgálatok anyagából is ki kell tűnnie, hogy egyedül a budapesti volt komoly adó 1933-tól (Magyaróvár, Pécs, Miskolc, 1,5 Kw, Nyíregyháza csupán 6,5 Kw energiával sugárzott), ráadásul a műsorok alig tartalmaztak revíziós propagandát — amit időnként itthon szemére is vetettek a rádiónak.