Századok – 1996

Történeti irodalom - Czettler Anton: Pál Graf Teleki und die Aussenpolitik Ungarns 1939–1941 (Ism.: Tilkovszky Loránt) VI/1599

1601 TÖRTÉNETI IRODALOM Nem szükséges talán belebocsátkoznom Czettler Teleki külpolitikáját tárgyaló könyve részleteibe. Sorra vesz minden fontos kérdést, amit már Macartney és Juhász is exponált, s nagy figyelmet fordít e külpolitika minden szakaszában a német, olasz, angol, szovjet relációkra, a csehszlovák és lengyel konfliktusoknak, a besszarábiai ultimátumnak a magyar külpolitikában jelentkező hatására, a szomszédos országokhoz, főleg Romániához és Jugoszláviához fűződő viszony alakulására a német erőtérben, egy balkáni semleges blokk meghiúsulása problematikájának, a bécsi döntőbíráskodásoknak és következményeiknek, a háromhatalmi egyezményhez történt szerencsétlen csatlakozásnak, a Jugoszláviával kötött „örökbarátsági" szerződésnek, a Magyarország területén történő csapatátszállítás, átvonulás ismételten jelentkező problémája vizsgálatára. Foglalkozik a német agresszió esetére elgondolt magyar emigrációs kormány végül is elejtett tervével, Benes londoni csehszlovák emigrációs kormánya angol elismerésének Magyarországra gyakorolt hatásával. Czettler mértéktartóan tulajdonít jelentőséget a Trianon revíziójára irányuló törekvés szerepének a magyar külpolitika alakításában; megmutatja, hogy Teleki nem „a revízió minden áron" lázában égett, hanem óvakodott minden kalandorságtól; reálpolitikusként mérlegelt - ami ugyan nem zárta ki tévedések, hibák lehetőségét. Óvakodott a külpolitikai egyoldalúságtól; nem rajta, hanem a német nyomáson, a semleges magatartás olasz feladásán, a Magyarország nehéz helyzete iránti angol értetlenségen múlott e politikájának, ellensúlyt és egyensúlyt kereső kísérleteinek meghiúsulása. Tudatában volt a szovjet veszélynek, mindenképpen el akarta kerülni az ország belesodródását a világháborúba, mert előre látta annak várható következményét. Nem mondhatom, hogy maradéktalanul egyet tudnék érteni Czettler fejtegetéseivel, vagy hogy ne hiányolnék azokban több lényeges kérdést is. így nem tetszik a második bécsi döntés elérésének diplomáciai „mestermunka" gyanánt értékelése; a román részről való — a döntés utáni — fenyegetettség egyoldalú hangoztatása annak jelzése nélkül, hogy a konfliktus feloldására a magyar külpolitika eleve Erdély egészének megszerzését tűzte ki következő revíziós célul. Kifogásolom a „nyugat felé nyitva tartott immár egyetlen ablak" gyanánt joggal méltatott jugoszláv örökbarátsági egyezmény azon fontos másik oldalának abszolút figyelmen kívül hagyását, hogy Jugoszlávia semlegesítését kívánta általa elérni a magyar külpolitika a magyar-román fegyveres összecsapás előbb-utóbb elérkező idejére; hiányolom annak érzékeltetését, hogy Teleki halálos dilemmáját éppen az okozta, hogy a magát Jugoszláviával való leszámolásra elszánó Hitler váratlan felszólítása a délvidéki terület-visszaszerzést lehetővé tevő fegyveres közreműködésre éppen ezt a tervet borította fel teljesen azzal, hogy a fő ellenségnek tartott Románia helyett az ellen a Jugoszlávia ellen kínált és sürgetett fellépést, amellyel — semlegesítése érdekében — épp az imént kötött szerződést. Az már közismert, és Czettler könyvéből is megismerhető, hogy az előállt, kül- és belpolitikailag egyaránt roppant kényes helyzetben miként kísérletezett Teleki — eredménytelenül — azzal, hogy általa kigondolt módozatok révén lehetőleg elhatárolja és korlátok, közé szorítsa a német támadás és a horvát szeparatista törekvések folytán felbomló országgal szembeni területvisszaszerző katonai fellépését, amit azzal is igyekezett indokolni az angolok felé, hogy különben a németek rendezkedhetnének be ott is, s hivatkozott a — szerintem valójában eléggé kusza — elképzelésekre egy Prinz Eugen Gauról. Miközben tehát úgy vélekedem, hogy Czettler nagyon fontos és hasznos kritikai műve némely vonatkozásban maga is vitatható, kritikával illethető, határozottan úgy gondolom, hogy elősegíti a nem könnyű téma körüli eszmecserét, amely — ismét hangsúlyoznám — nem egy-két történész szűk szakmai ügye. A közvéleményt széleskörűen foglalkoztató problematika további átgondolására ad alkalmat, s ezzel tisztázásához járulhat hozzá. így nem utolsósorban igen méltányolandó, hogy Czettler nem enged az olyan elképzeléseknek és önkényes állításoknak, melyek szerint Teleki beérte volna a magyar többségű területek visszaszerzésével (Köteles Pál s mások véleménye), s rámutat arra, hogy gondolkodásában, törekvéseiben igazából nem a határmódosítás, hanem a térség népei autonóm formák közt, föderatív szerkezetben való együttélésének s identitásuk megőrzése lehetőségének biztosítása játszott alapvető szerepet -(persze magyar vezetés alatt, és — mint hozzátehetnénk — a nem erőszakolt magyarosodás lehetőségét kívánatosnak tartva). Igen figyelemre méltó továbbá a szerző részéről, hogy miközben teljesen jogosultan hangsúlyozza Teleki ragaszkodását a nemzeti függetlenség megőrzéséhez, határozottan elutasít minden megalapozatlan fantáziálást Teleki olyasféle ellenállás-szervező tevékenységéről, amelyért meggyilkolták volna őt a németek (Zakar András és mások vélekedése). Teleki utolsó napjai eseményeinek már többektől (így Csicsery-Rónaytól) megkísérelt rekonstruálása során Czettler sem jut tovább,