Századok – 1996

Közlemények - Gángó Gábor: Thiers; Engels és a kereszténység szelleme. Eötvös József a pauperizmusról I/129

144 GÁNGÓ GÁBOR létét senki nem tagadhatja Ahol a vallás közvetlen befolyása meggyengült, ott mindenütt az új társadalom keresztény mintára formált erkölcsei pótolták a hiányt, és e tekintetben társadalmunk magasabb helyet foglalhat el, mint korábban bármely másik. Századunk nagyobb emberiessége — már amennyiben a szegényebb osztályok helyzetének javítására az állam képes — sokban hozzájárult e fejlődéshez, sőt, ez az érzés lesz az egyik legfontosabb eszköz ahhoz, hogy a jövőben a társadalom szenvedései és az őt fenyegető veszélyek megszüntethetőek legyenek. A körülmények alapos mérlegelése után azonban el kell ismernünk, hogy a nagyobb emberiesség, azon következmények miatt, melyekhez már az első pillanatban vezet, a társadalom legszegényebb osztályaira inkább káros, mint jótékony hatással van. Midőn elismerték, hogy az államnak kötelessége ínséget szenvedő polgárairól gondoskodni, egy nemes és jogi szempontból is helyénvaló alapelv diadalán túl még más is történt, aminek gyakorlati következményei később mutatkozhattak meg. Ha igaz az, hogy valójában mindannyian a személyes biztonságot keressük az államban, és hogy a legszegényebbnek is viselnie kell a közterheknek valamekkora, gyakran viszonylag nagy részét, és hogy az éhhalál veszélye legalább akkora, mint bármi másé, ami ellen az állam az egyes embert rendőri előírásokkal meg kívánja védeni, akkor mindebből logikusan következik: azzal, hogy az államot egy mindenki javáért fennálló szervezetnek ismertük el, egyszersmind azt is elismertük, hogy az államnak kötelessége megvédenie az egyéneket a nélkülözéstől. Ezzel egy időben egy másik meggyőződés is támadt, amely egyúttal a korábbi logikus következményének tűnt: mivel az állam, amely elég hatalmas ahhoz, hogy minden ínséget szenvedőről gondoskodjék, e kötelességet magára vállalta, és mivel ennélfogva az egyes embernek az államot kell támogatnia, az egyes ember ezzel együtt felszabadult felebarátjával szemben létező összes olyan kötelezettsége alól, amelyet korábban a sajátjának érzett. A két meggyőződés között az az egyetlen különbség, hogy míg az első a legtöbb esetben puszta elmélet maradt, vagy csak igen korlátozottan alkalmazták, a másik szinte túl korán lépett életbe, és ezáltal századunk emberi alapelveinek elfogadásával együtt járt az, hogy az emberek lemondtak a jótétemény érzéséről. Távol áll tőlem, hogy azt higgyem, a jelenlegi körülmények között a magánjótékonyság egyedül elégséges volna az ínség elhárításához. A népesség növekszik, azok száma pedig csökken, akik nagy jövedelemmel rendelkeznek, s azt nem vállalkozásuk bővítésére fordítják. Kereskedelmi és ipari viszonyaink miatt az ínség mind váratlanabbul köszönt be, és nagyon nagy számú szűkölködőre teijed ki. A magánjótékonyság kevés a feladat megoldásához, de ugyanannyira biztos az is, hogy az állam még tökéletesen elrendezett szegénypolitikával sem pótolhatja soha a magánjótékonyság hiányát. Nem akarok annak vitatásába bocsátkozni, hogy a segítség mely formája kevésbé megalázó azok számára, akik igényt tartanak rá. Nem értek egyet azzal, hogy a nyilvános ügyintézés—melynek eredménye végső soron néhány hivatalnok döntésétől függ — a segítségért folyamodó számára kevésbé volna sértő, mint a vallás vagy emberiesség nevében az egyes emberek által folyósított támogatás, még ha az első esetben a jogra, míg emebben csupán Istenre és a szeretetre hivatkozhat. Még ha elegendőnek tartjuk is az állami szegénypolitikát (ami éppen olyan, mintha azt ál-