Századok – 1996
Közlemények - Gángó Gábor: Thiers; Engels és a kereszténység szelleme. Eötvös József a pauperizmusról I/129
EÖTVÖS JÓZSEF A PAUPERIZMUSRÓL 141 De itt nem a társadalmi egzisztenciák egészséges megújulásáról van szó, hanem általában a népről. A nagy emberi ambíciók szerencsére éppoly ritkák, mint a nagy képességek. Ha általában a nép reményeiről van szó, kifejezetten arról, mi az, ami az egyes embereket a bekövetkezett vagy rettegett ínség pillanataiban vigasztalhatja, akkor minden bizonnyal nem a miniszterré vagy marsallá válás reménye rázhatja fel a szenvedőt, hanem egész egyszerűen az, hogy magának és családjának a mindennapi kenyeret megszerzi. S ki állíthatja, hogy a francia forradalom óta a dolgozó osztályok helyzete, ami a pillanatnyi segítség reményét illeti, javult volna? Minden társadalom, amely az egyes emberek közti nagy vagyoni különbségek következtében osztályokra tagozódik (s így egyes osztályok gyakran ki lehetnek téve pillanatnyi szükségnek), megkísérel arról gondoskodni -— részben az egyházon, részben bizonyos intézményeken keresztül —, hogy más módon orvosolja mindama rosszat, amely általános törvényekkel és az államigazgatás felügyeletével nem szüntethető meg. Ami e tekintetben a régi zsidó állam intézményeit illeti, azt ismertnek feltételezem. Azt, ami a mózesi törvényhozásban emberi volt, a zsidók egyenjogúsításáról folyó hosszú vita már régen felszínre hozta2 6 Görögországban Szolón kora óta léteznek olyan törvények, amelyek amellett, hogy kimondják a szegények majdnem teljes adómentességét, s amelyek értelmében a szegényeknek még a bíróságon való megjelenését is fizetik, különleges, állami intézmények révén megvalósuló kapcsolatokkal (pl. fratriák) gondoskodtak arról, hogy érdekközösséget s kölcsönös egymásrautaltságot teremtsenek a gazdagok és a szegények között. Rómában is történt jó néhány intézkedés a pauperizmus elhárítása érdekében:a kormány deklarálta az általános adómentességet, időről időre kiosztották a szabad szántóföldeket, az állam a szegényeket a gyarmatokra telepítette, később pedig biztosították számukra, hogy olcsón juthassanak élelmiszerhez. A kliensi intézmény pedig kifejezetten arra szolgált, hogy a szegényebb osztályokat kisegítse a pillanatnyi ínségből, jóllehet általában csak arról az oldaláról szoktuk szemlélni, hogy bizonyos családoknak majdnem korlátlan hatalmat biztosított, s a késő kor római írói is csak azt emelik ki, ami e viszonyban megalázó volt. Közelebbi vizsgálat után azonban el kell ismernünk, hogy egy Rómához hasonló államban a nagy vagyonok felhalmozása, valamint az oly gyakori rabszolgafelszabadítás könnyen romba dönthette volna az államot. Ezt csak úgy lehetett elkerülni, hogy a szabadon bocsátott rabszolgák a kliensek közé álltak: a szegényebb védelmet kapott, ami korrigálhatta a nagy vagyoni különbségek szükségszerű rossz következményeit. Könnyű bebizonyítani, hogy a patrónus és kliens közötti viszony nem volt annyira megalázó, mint azt a kései írók — inkább tréfásan, mint komolyan — lefesteni próbálják, legalábbis a korai időkben, s ott később se, ahol a régi római erkölcs megtartására törekedtek. Hogy ne menjek messzire, csak arra a történetre emlékeztetek, melyet Plutarkhosz beszél el arról, hogyan kérte Cato feleségül kliensének, Saloniusnak leányát; ez eléggé megvilágítja ennek az intézménynek az emberi oldalát.27 A germán népcsoportoknál is létezett hasonló viszony, ami a régi fegyverközösségekből fejlődött ki, és az egész hűbéri korszak alatt fennállt. Valóban korlátozott felfogás az államnak csak egyetlen osztályát polgárnak, jogokkal rendelkezőnek tekinteni, de ez volt a középkor felfogása Ennek ellenére el kell ismernünk, hogy a középkorra is alkalmazható az az általános alapelv, amely szerint nincs olyan állam, melyben a törvényeken kívül a szokások, sőt akár a törvények szentesítette szokások
