Századok – 1996

Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Vád; védelem; valóság. (Basch Ferenc a népbíróság előtt) VI/1393

BÄSCH FERENC A NÉPBÍRÓSÁG ELŐTT 1405 magyarázatot is keresve a helyzetre. „Tényként kell megállapítani azt, hogy pártunk népbíróinak cca 80%-a zsidó, de be kell azt is vallanunk, hogy a népbírónak jelentkező elvtársak 98%-a ugyancsak zsidó, és csak 2%-a keresztény, a 2%-ból is javarészt megélhetésnek és állásnak tekintik a népbírói működtetést, azonkívül értelmileg nem állnak azon a fokon, hogy ne kelljen szégyenkeznünk miattuk. A zsidó népbíróknak 90%-a önálló kereskedő vagy iparos, így nem éri semmi veszteség, ha szórakozásból vagy bosszúállásból vállal megbízatást, míg a keresztény fizikai munkás feltétlenül veszteséget szenved a népbírósági tárgyalásoknál. (Nem kapja meg munkahelyén az aznapi olcsó ebédet, nem jó szemmel nézik, hogy hiányzik, elveszti túlóráját, stb., stb.)"11

0 A zsidó túlreprezentáltság a népbíráskodásban olyan probléma volt, amely — antiszemita hangokat kiváltó, felerősítő következményei miatt — aggályosan foglalkoztatta az igaz ságügyminisztertől kezdve mindazokat, akiknek szerepük volt a népbíráskodás irányításában, ellenőrzésében, illetve vezetőkként álltak a népbírósági szervek élén, s többségükben maguk is zsidók voltak. Maguk szorgalmazták, hogy a kinevezések, illetve megbízások során igyekezzenek legalább némileg csökkenteni ezt a feszültséget. Ennek azonban gátat szabott az a körülmény, hogy a régi bírók, jogászok, ügyvédek egy része kompromittálódott vagy legalábbis megbízhatatlannak tűnt, más részük viszont nem akart szerepet vállalni a hagyományos joggyakorlattól eltérő, és erősen átpolitizált népbíráskodásban, ugyanakkor viszont a zsidóüldözések idején mellőzött szakképzett jogászok most mind rendelkezésre álltak, visszatérve a munkaszolgálatból, vagy — ha úgy adódott — a deportációból is. Elvárták, hogy megaláztatásuk, szenvedéseik jóvátételeként elfoglalhassanak minden olyan pozíciót, amelyből számon kérhetik és törvényesen megtorolhatják mindazt, ami velük történt, s amit a népbírósági rendelkezések a „népellenes bűnök" kategóriájába sorolnak. Ezt lelkiismereti kötelességüknek is tartották kegyetlenül elpusztított hozzátartozóik iránt. Mindezt nem lehetett nem akceptálni, bármennyire is számolni lehetett azzal, hogy az elszenvedett sérelmek és fájdalmas veszteségek lereagálása veszélyeztetheti a kívánatos elfogulatlanságot.111

A tárgyalótermeket túlnyomó többségben zsidó hallgatóság szállta meg, magatartásával olyan atmoszférát teremtve, amely a vád képviselőinek kedvezett, a védelmet viszont bénította. A népbíráskodást egyik bírálat a másik után érte a sajtóban, hogy lassan dolgozik, s nem hoz eléggé súlyos — lehetőleg halálos — ítéleteket. E hangulat hatására az Igazságügyminisztérium népbírósági osztálya — Dr. Bajor László miniszteri tanácsos (MKP) és helyettese, Dr. Benkő Gyula (MKP) vezetése alatt — aggályosnak tartotta, hogy a népbírósági törvényes rendelkezések — bárcsak halálos ítélet esetén — lehetőséget adnak fellebbezésre, ha az ítélet nem volt teljesen egyhangú.112 A Népbíróságok Országos Tanácsa, melynek elnöke egy székely származású régi törvényszéki bíró, Dr. Simándi Tamás (MKP) volt, az oda fellebbezett háborús és népellenes bűnperek tárgyalását a Dr. Bojta Ernő Béla — volt szegedi ügyvéd, munkaszolgálatos — vezetése alatt álló I. számú NOT-tanácsra bízta. Ennek működését is túl enyhének találták; a korabeli vicc szerint a NOT rövidítés jelentése: „Nem Olyan Tragikus".113

Az ilyen megítélés természetesen ez esetben is a szigorítás irányában hatott. A NOT-tanácsok, így a Dr. Bojta-féle is — ellentétben