Századok – 1996

Történeti irodalom - A reformkori Buda–Pest (Ism.: Spira György) V/1322

1324 TÖRTÉNETI IRODALOM hosszúságát nem jelöli a mai helyesírási szabályok meghatározta módon, de még a szövegek lelőhelyéül szolgáló régi kiadványok nyilvánvaló sajtóhibáit is javítatlanul hagyja. Mivel pedig hasonló megoldásokkal mostanság még történeti szakfolyóiratokban is egyre gyakrabban találkozhatunk (a Századokban is akadt már példa rájuk), nyomatékosan szeretnék emlékeztetni arra, hogy a Magyar Történelmi Társulat immár háromnegyed évszázada közzétett egy forrásközlési szabályzatot s ezen, bár több ponton helyesbítést igényelne, azóta sem módosított. Véleményem tehát — mint már sokszor kifejtettem — az, hogy amíg az említettem szabályzat javított változata meg nem születik, addig a forrásszövegek publikálóinak — már csak az egységesség kedvéért is — ehhez a szabályzathoz kellene tartaniok magukat s a szélesebb közönség használatára szolgáló kiadványok készítőinek is csak annyiban szabad eltérniök tőle, hogy a helyesírásnak valamelyest nagyobb mérvű modernizálását engedhetik meg maguknak. Ha pedig valamely forrásmunka több kiadást is megért szerzőjének életében, akkor a közlés alapjául — mint már egyetemi hallgatóként megtanultam — nem az első, hanem a szerző halála előtt napvilágot látott utolsó kiadást kell venni. A forrásszöveg-szemelvények tálalását illetően azonban van még egy kifogásom: nagyon hiányolok mellőlük néhány szövegkísérő jegyzetet. A képaláírásokban Faragó Éva általában közli például a régi utca-elnevezések mai megfelelőjét is, s ez nyilván megkönnyíti a Budapest történetében nem különösebben járatos olvasó dolgát. Csakhogy más régi utca-elnevezések előfordulnak a közölt szövegekben is — kivált nagy számban a Wesselényi Miklós naplójából származó részletben (70-73. 1.1 —, s ezek már magyarázat nélkül maradnak. Magyarázatot igényelnének továbbá a szövegekben felbukkanó régi mértékegységek és pénznemek (példának okáért, hogy mi volt a garas, amivel a 62. 1.-tól kezdve többször is találkozhatunk) meg még sok minden egyéb: például, hogy mi volt és hol terült el a pesti Lagerspital (32., 35. 1.) vagy hogy hol állt és miről volt nevezetes a Trattner-Károlyi-ház (70. 1.) s hogy hol voltak találhatóak a Nagy Ignác felsorolta fogadók (86-87. 1.). De véleményem szerint el kellett volna mondani valahol azt is, miért tarthatott igényt kárpótlásra Buda és Pest városa a Lánchíd megépítése miatt (75. 1.) meg hogy ki volt Nagy Károly és mit kell tudni az ő névtelenül megjelent Daguernotypjéről (93. 1.). Amint bizonyosra veszem, hogy aki elolvassa azt a leírást, amelyet Jókai adott ifjúkori pályatársainak különcködő öltözékéről (84. 1.), megfelelő magyarázat híján sokat törheti a fejét, amíg megfejti valamennyi itt fölemlített ruhadarab mibenlétét. Mert ha tud németül, talán kitalálja, hogy a „rájthuzli" lovaglónadrág volt. Ha pedig tud latinul és járatos az állat-rendszertanban is, akkor — meglehet — arra is ráeszmél, hogy „castorkalap"-on hódprémes fejfedőt kell érteni. De már ember legyen a talpán, aki kideríti, miféle kabát volt a „viktória"... A szövegkísérő jegyzetek hiányát azonban nem csupán az ilyen és hasonló magyarázatok elmaradása miatt fájlalom, hanem mert a közölt szövegekben előfordulnak helyesbítést igénylő pontatlanságok is. Célszerű volt volna megemlíteni például, hogy az 1825-27-i országgyűlést nem 1826-27-ben tartották (mint ez a 114. l.-on olvasható). Igaz, efféle pontatlanságok nemcsak a felhasznált forrásszövegekben, hanem a Faragó Évától származó szövegrészekben is találhatóak. A bevezetésben például azt olvashatjuk, hogy a Nádor-szálló a pesti Belváros déli szélén, a Mészáros utca (a mai Vámház körút) és a Váci utca sarkán, a Két Pisztolyhoz címzett fogadó pedig a Széna piac (a mai Kálvin tér) belvárosi oldalán állott (7. 1.), holott ez utóbbi valójában a Széna piac józsefkülvárosi csücskén, az előbbi pedig a Váci utcának a Kígyó meg a Zsibárus (ma: Párizsi) utca közti szakaszán helyezkedett el, s a Váci utca nem is találkozott a Mészáros utcával, mivel a mai Váci utca déli fele annak idején még más — részint Lipót, részint Tyúk utca — névre hallgatott. Bosszantó pongyolaság továbbá, hogy a kitűnő grafikus, Max Felix Paur nevében a második és a harmadik tag mindenütt, ahol előfordul (63., 131., 135., 139., 143. 1.), felcserélődött egymással s ez olyan látszatot kelt, mintha Paur vezetékneve Felix volt volna. De talán még nagyobb pongyolaság, hogy a már említett Der Ungar címét a szerző mindenütt, ahol hivatkozik rá (84., 132-133., 136-137., 140-141., 144-145. 1.), megtoldja egy szükségtelen n betűvel — s ráadásul ügy, hogy névelőjét viszont érintetlenül hagyja, jóllehet az Ungarn szó semlegesnemű és névelő nélkül használatos. IIa pedig már itt tartok, hadd említsem fel, hogy a kötet a bevezetés és a képjegyzék szövegét — nagyon helyesen — angol, német és francia fordításban is közli. S külön is szeretnék hangot adni amiatti örömömnek, hogy a német fordításban Buda és Óbuda a magyarkodóink által mára már széles körben elteijesztett rossz szokás felborításával sehol sem magyar, hanem mindenütt német (О fen, illetve Altofen) nevén szerepel. Annál értetlenebbül könyvelem el viszont, hogy ezt a helyes gyakorlatot nem követi a francia fordítás: hogy ebben Buda mindenhol magyar nevén jön