Századok – 1996

Történeti irodalom - A reformkori Buda–Pest (Ism.: Spira György) V/1322

1323 TÖRTÉNETI IRODALOM Promontorium (amely egyébként csak jóval később kapta a Budafok nevet) önálló közigazgatási egység volt s még a városegyesítéskor sem lett Budapest része. Szerepel továbbá a kötetben Preiszer Józsefnek a Pillwax-kávéház belsejét ábrázoló sokszor reprodukált színezett tollrajza (52. sz.), jóllehet ez a mü már a forradalom kitörése után készült, amiről többek között a rajta látható egyenruhás alakok is árulkodnak. S — megvallom — arra sem mernék mérget venni, hogy valóban az 1848 előtti viszonyokat tükrözik azok az életképek (20., 35-36., 38. sz.), amelyeket eredetileg Prónay Gábor publikált 1855-ben. Másik problémám pedig az, hogy a kötet lapozgatása közben az olvasóban könnyen támadhat olyan képzet, mintha a testvér-városokban élő emberek annak idején csak sétálgattak, ettek-ittak és szórakoztak volna, munkára viszont sohasem fecsérelték idejüket. Komolyra fordítva a szót: nem tartom kielégítőnek, hogy a kötetbe mindössze két ipari üzem képe került bele: Franz Weiß Valero J. Antal selyem-manufaktúrájának régebbi, Király utcai épületét ábrázoló színezett litográfiája (81. sz. ) meg az Antonín Pokorny vasedény-készítő műhelyét bemutató litográfia (80. sz.), bár elismerem, hogy az utóbbit megtalálni a pesti Der Ungar közölte hirdetések illusztrációi között igazi trouvaille volt. Keveslem ezt a két képet egyrészt, mert meglehetősen semmitmondóak, másrészt, mert ipari üzemet bemutató kép, ha sok nem is, ennél jóval több maradt ránk az adott időből (meg a forradalomra közvetlenül következő évekből, s ez esetben e későbbiek felhasználását sem igen lehetne rosszallani, hiszen a gyárépületek külleme néhány év alatt a viseletektől eltérően nem sokat változott). Hiányolok tehát képet Abraham Ganz budai és Schlick Ignác pesti vasöntödéjéről, Friedrich Werther budai gépgyártó üzeméről, a már említett óbudai hajógyárról (amelyről több kép is rendelkezésünkre áll), Lichtl Károly (1841-ben megszűnt) pesti cukorfinomítójáról, Józef Zarzecki itteni gyufagyártó üzeméről, meg a pesti József-hengermalomról (amelyet szintén több kép is megörökített). S elismerem, hogy különösebb épülésünkre a most felsorolt üzemek külsejének a látványa sem szolgálna; legfeljebb arról tanúskodnék, hogy a 19. század első felében létesült gyárépületekre is rányomta bélyegét a klasszicista ízlés vagy — ahogyan némely tőle már megcsömörlött akkori műítészek nevezték a „granan'u/n-stílus..., mellynek mesterei, ha egy pár oszlopot támasztottak a kapu mellé, a művészet non plus ultráját vélték elérni". Annál érdekesebb volna viszont látni a kötetben egyet-kettőt Barabás Miklósnak azok közül a vízfestményei közül, amelyek a Lánchíd építésének munkálatait rögzítették. Nem beszélve az üzemek belsejét és a bennük munkálkodó embereket ábrázoló képekről, amelyekből persze nagyon szegényes a kínálat. Mindenesetre úgy érzem, helye volna a kötetben egyik kedvencemnek, Theodor Glatz 1846-i tollrajzának, amelyen az óbudai hajógyárban dolgozó ácsokat láthatni. S minthogy megtaláljuk a kötetben Nagy Ignác Magyar titkok című regényének egyik illusztrációját (49. sz.), én bizony — megvallom — beleillesztettem volna a kötetbe ugyanennek a könyvnek egy másik illusztrációját is, a Müveit emberkínzás címűt, amely egy lakásán tevékenykedő szabó-kontár munkaasztala mellé kalauzol el bennünket. De lehet, hogy mindezt csak a kötet szépsége által kiváltott telhetetlenség mondatja el velem. Mert a kötet szép, és ezt nemcsak a lapjain bemutatott gazdag képanyagról lehet megállapítani, hanem az anyag bemutatásának módjáról is. Az itt látható képek nagy többségéről ugyanis színes reprodukciókat kapunk s meglehetősen jó minőségűeket. Amit azért tartok szükségesnek kiemelni, mert művészettörténész-barátaimtól az elmúlt évtizedek során számtalanszor hallottam, hogy képekről hazai kiadványokban csakis fekete-fehér reprodukciókat szabad közölni, mivel a mi n5'omdáink képtelenek előállítani tűrhető színes reprodukciókat. Nos: Faragó Éva könyve arra vall, hogy ezen a téren végre mutatkozik némi örvendetes változás. Ha pedig valami mégis kifogásolható, az az, hogy néhány képet a kötet mértéktelenül felnagyítva ad s ez nem válik javukra az illető képeknek, kivált azoknak a színezett litográfiáknak nem, amelyeket Franz Weiß közölt Carlos Vasquez 1837-i ismert térkép-lapjainak keretrajzaiként (12., 23-24., 28-29., 56-57., 61., 65., 67., 70-71., 73., 76., 78., 81. sz.). Amennyire dicsérem azonban a kötetbe felvett képek bemutatásának módját, annyira bírálnom kell a melléjük rendelt (s egyébként — ismétlem — nagy ötletességgel összeválogatott) forrásszöveg-szemelvények közlésének a mikéntjét. „A kötetben található írások részleteit — olvashatjuk a forrásjegyzék élén (129. 1.) — az első kiadás alapján betűhíven közöljük, kivéve a Jókaiidézeteket", s a kötetbe felvett szövegek meg is felelnek ennek a furcsa bejelentésnek. De hogy miért a különbségtétel, azt a legnagyobb igyekezettel sem tudtam megfejteni. Amint azt sem, hogy Faragó Éva, ha már nem alkalmaz egységes eljárást, miért ingadozik két egyaránt szélsőséges véglet között — olyannyira, hogy például a betűhíven közölt szövegek esetében nemcsak a magánhangzók