Századok – 1996

Történeti irodalom - A reformkori Buda–Pest (Ism.: Spira György) V/1322

1322 TÖRTÉNETI IRODALOM A REFORMKORI BUDA-PEST Összeállította és a bevezetőt írta Fkragó Éva Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1995. 145 o. Faragó Éva értékes és szép könyvvel ajándékozta meg a Budapest múltja iránt érdeklődőket, s ezzel régi adósságot törlesztett le. Hiszen — hogy ne menjünk messzire — az 1848 előtti Bécsről Hans Tietze már hetven éve megjelentetett egy hasonló kötetet (Das vormärzliche Wien in Wort und Bild, Wien, 1925. 116+132 1.). S, igaz, evvel a 248 képet felsorakoztató albummal, méreteit tekintve, még Faragó Éva 87 ábrázolást reprodukáló műve sem vetekedhetik. De ez természetes is, hiszen Hans Tietze jóval fejlettebb várost mutatott be s ennek megfelelően sokszorta gazdagabb anyagból válogathatott. Annyi azonban bizonyos, hogy aki az 1848 előtti időszakban (amelyet én továbbra sem neveznék reformkornak) Pesten és Budán járt, szinte egyetlen olyan jellegzetes és megtekintésre érdemes városrészt vagy épületet nem találhatott, amelyet ne látnánk viszont az előttünk fekvő munkában. Faragó Éva legfeljebb Óbudával bánt mostohábban, sommásan kijelentve róla, hogy ezt a mezővárosi jogállású települést „a történelem eseményei messze elkerülték" s Pesttel ellentétben még ez idő tájt sem kerítette hatalmába „a nagyvárosi láz" (5. 1.), holott — mást nem is említve — ehelyütt működött az ország legnagyobb kékfestő üzeme, a Goldberger-manufaktúra, és itt épült meg az ország legtöbb munkást foglalkoztató gyára, az óbudai hajógyár. Nagy érdeme viszont Faragó Évának, hogy ő Tietzétől eltérően nem bontotta kötetét két egymástól mereven elkülönülő — egy pusztán egykorú képeket meg egy pusztán egykorú (vagy közel egykorú) forrásszövegeket felvonultató — részre, hanem nagy gonddal (és nyilvánvalóan nem csekély fáradsággal) olyan forrásszövegekből származó szemelvényeket illesztett minden egyes képreprodukció mellé, amelyek pontosan ugyanarról a városrészről vagy épületről (avagy életjelenségről) szólnak — többnyire színes és igen élvezetes előadásban —, amelyet az adott kép is ábrázol. S ezt a megoldást azért tudta következetesen végigvinni, mert rendkívül szerteágazó szöveges forrásanyagot mozgósított — egykorú útikalauzoktól és statisztikai leírásoktól kezdve hírlapi riportokon és kortársi visszaemlékezéseken át olyan kuriózumokig, amilyen például a Lánchíd alapkövében elhelyezett (a híd megépítésének előtörténetét összefoglaló) oklevél szövege. Ami mármost a kötetbe bekerült képeket illeti: ezek — mint elöljáróban már utaltam rá — csaknem hiánytalanul elénk táiják, milyenek voltak a negyvennyolcas forradalom (és az egységes, modern Budapest) felé haladó testvér-városok, amelyek közül kivált Pesten éppen az adott időszakban vált uralkodóvá a klasszicista építészet s amelyek ekkortájt felépült tömérdek műemléke közül ma már alig néhányat láthatunk csak saját szemünkkel, hiszen tekintélyes hányaduk már Buda 1849-i ostroma idején megsemmisült, a többiben pedig a második világháború tett végzetes pusztítást. A kötetbe felvett képeken azonban nem csupán épületeket látunk, hanem embereket is, s nem csupán helybelieket, hanem például Pesten vásározó falusiakat nemkülönben — s kit-kit jellegzetes öltözékben, ami mellesleg rávilágít arra, hogy a 19. század első felében a városlakók körében a modernizálódás jeleként már visszaszorulóban volt a hagyományos sujtásos viselet. Tisztelt olvasóim közül néhányan most bizonyára várják, hogy véleményt nyilvánítsak a képanyag kiválogatásának a mikéntjéről; ettől a szokványos és olcsó kritikusi fogástól azonban meglehetősen ódzkodom. Vannak ugyanis olyan nevezetes épületek — példának okáért a Nemzeti Múzeumé vagy a pesti Kereskedelmi Csarnoké —, amelyeket számos kép megörökített s amelyek itt látható ábrázolását bízvást fel lehetett volna cserélni valamelyik másikkal; én azonban úgy gondolom, a kötet összeállítójának szíve joga volt, hogy válasszon közülök, s ebbe a recenzensnek nincs miért beleszólnia — már csak azért sem, mert a kiválasztott képek mind szép, színvonalas alkotások. Inkább azt emelném ki tehát, hogy a kötet sok újsággal szolgál annak is, aki — mint e sorok irója — valamelyest ismeri a korszak képanyagát. Hadd hívjam fel a figyelmet például M. Schwindt Carl Schwindt rajzai alapján készült akvatintáira (18., 22., 25., 69., 85. sz.) (amelyek technikáját, mellesleg megjegyezve, nem volt indokolt latinosan írni, mivel az acquatinta olasz szó), s hadd hívjam fel a figyelmet azokra az acélmetszetekre, amelyeket Thomas Ender rajzairól Radcliffe készített a Malerische Ansichten der Donau in Ungarn... című — kevesek által forgatott — kiadvány számára (15., 19., 63. sz.). I Ia mégis véleményeznem kell a képanyag válogatásának a hogyanját: legyen szabad fölemlítenem két problémát. Az egyik, hogy az anyag némileg — mind térbeli, mind időbeli tekintetben — túlmegy a kötet címében megjelölt határokon. Szerepel például a kötetben egy Barlanglakások Budafokon aláírással ellátott — önmagában nagyon érdekes — színezett litográfia (29. sz.), jóllehet