Századok – 1996

Történeti irodalom - Scharf Claus: Katharina II; Deutschland und die Deutschen (Ism.: Radó Bálint) V/1316

1321 TÖRTÉNETI IRODALOM kell tartani mindkettőtől. A szerző megvizsgálja, mennyiben sikerült ezt az elvet a gyakorlatba átültetni. Az uralkodónőnek röviddel azután, hogy a hatalmat magához ragadta, be kellett látnia, hogy Oroszország hatalmi helyzetét nem biztosíthatja kizárólag az egyensúlypolitika elvei alapján. A szomszédos Lengyelországban is szerencsésebb fenntartani a megosztottságot, ehhez azonban Poroszország hathatós támogatására van szükség. Claus Scharf ismerteti a szász Wettin-vonal és az orosz és porosz érdekek szerinti Poniatowski-párt III. Ágost 1763-as halála után kezdődő versengéséi, mely egybeesett azzal az idővel, mikor Oroszország részvétele nélkül kötötték meg a békét Ilubertusburgban. Végül II. Frigyes terveinek megfelelően 1764-ben Szentpéterváron orosz-porosz szövetségi szerződést írtak alá, melynek értelmében a két hatalom háború esetére kölcsönös katonai segítségben állapodott meg, s Lengyelországban közösen biztosították a királyválasztás jogát. Egyik fél sem kapta meg a szerződéstől azt, amit várt. Frigyesnek látnia kellett, hogy az orosz egyensúlypolitika változatlanul sakkban tartotta Poroszországot, ő viszont nem kárhoztatta országát arra a szánalmas szerepre, hogy nyugodt hátteret biztosítson Oroszországnak Ausztriával vagy a törökkel szembeni politizálásához. Katalin Drezdában is csalódott, mivel ott felerősödött az az elképzelés, hogy csakis a poroszokkal való mielőbbi kiegyezés biztosíthatja Szászország helyreállítását és felemelkedését. A kötetből megismerhetjük II. József önálló „akciójának", a bajor örökösödési háborúnak a birodalmi-orosz viszonyra kifejtett hatását. A tescheni békét, mely megerősítette a westfáliait és az azóta megkötött valamennyi osztrák-porosz egyezményt is, Oroszország garantálta. így Nagy Katalin a birodalmi status quo és jogrend védelmezőjének szerepében tetszeleghetett, különösen azután, hogy Franciaországnak ugyanez a szex-epe jelentős mértékben visszaszorult. Scharf részletesen szól a császár 1780 tavaszi oroszországi útjáról, melyet közismerten Falkenstein gróf néven járt végig, s melynek során két alkalommal Katalinnal is találkozott. József elégedetten állapíthatta meg, hogy a cárnő egyáltalán nem lelkesedik öregedő szövetségeséért. Frigyesért, s nem rejti véka alá saját törökellenes hódító szándékait sem. Míg azonban József szemében Katalin túlontúl könnyelműen nyilatkozott döntő politikai kérdésekről, Katalinra József nagyon jó benyomást tett. Az uralkodónő hamarosan legjobb barátai közé sorolta II. Józsefet, akinek nagy hálával tartozott azért, amiért szabad kezet kapóit tőle oszmánellenes háborúihoz. Ennek köszönhetően 1783-ban Oroszország annektálhatla a krími kánságot. Mielőtt 1787-ben a két uralkodó közös török elleni fellépésre szánta el magát, a császár újabb látogatást tett a cárnőnél. Amíg Katalin a számára ellenszenves II. Frigyest mint uralkodót nagyra becsülte, politikailag sikertelennek ítélte II. Józsefet, akit viszont őszintén gyászolt. A cárnő tizenegy éves korában megélte Stettinben a nép I. Frigyes Vilmos halála és fia, Frigyes trónrakerülése felett érzett örömét. Ó maga a negyvenes és ötvenes években a porosz királyt kora legérdekesebb európai uralkodójának ismerte meg. Az enciklopédistákhoz hasonlóan nagyra becsülte Frigyest azért, amiért országát látványosan megerősítette. Az uralkodónő maga is tanulmányozta a király tetteit és sikerének okait, s talán éppen ennek köszönhető, hogy amikor Oroszország érdekeinek Poroszországgal szembeni védelmezésére volt szükség, Katalin soha semmilyen engedményre nem volt hajlandó. Bár II. József halálos ágyáról azt a kérést intézte Katalinhoz, hogy tartsa fenn az osztrákorosz szövetséget, II. Lipót politikája jelentősen rontott a két birodalom viszonyán. A cárnő sérelmezte, hogy az új császár kivált a törökellenes háborúból és beavatkozott a lengyel politikába. A kötet végén a szerző elemzi II. Katalin politikai, stratégiai elgondolásait a francia forradalom kezdele után, továbbá ezek összefüggéseit a Németországgal kapcsolatos orosz politikával. Katalin mozgósítani kívánta a német államokat a forradalmi Franciaország ellen. Álláspontja szerint a lázadó Franciaország minden jogalapját elvesztette ahhoz, hogy továbbra is a westfáliai béke védnökeként lépjen fel. Ezt a szerepet végérvényesen Oroszországnak kell betöltenie. Katalin a szövetség első vereségéről rögtön felismerte, hogy az történelmi fordulópontot jelentett, amint erről — harminc évvel később — a csatában résztvevő Goethe is nyilatkozott. A szerző Katalin politikai rugalmasságának jeleként értékeli azt, hogy az új helyzetben képes volt az azonnali váltásra: nem kívánta a franciaországi régi rend maradéktalan helyreállítását. Claus Scharf munkája, melyet bőséges irodalomjegyzék és nyolc leszármazási táblázat egészít ki, érdekes és fontos olvasmány Nagy Katalin cárnő halálának kétszázadik évfordulóján. Radó Bálint