Századok – 1996

Történeti irodalom - Scharf Claus: Katharina II; Deutschland und die Deutschen (Ism.: Radó Bálint) V/1316

1320 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző a gazdasági, tudományos és művészeti élet terén kibontakozó német-orosz kapcsolatok tárgyalása után a Nagy Katalin alatt az egyes államok udvaraival való dinasztikus jellegű összefonódások kiépítésének lépéseit mutatja be. Legelőször hangsúlyozza, hogy Nagy Frigyes annak idején szívesen látta Zsófia hercegnő és Péter nagyherceg házasságát, most pedig azt szorgalmazta, hogy a cárnő fia számára egy darmstadti hercegnőt, majd annak váratlan halála után egy wiiittembergi hercegnőt válasszon menyasszonyul. A porosz király mindhárom esetben saját családja és az orosz cári család „sógorságát" kívánta elérni, hiszen azok a német családok, melyekből a feleségek származtak, így magáé Zsófia-Kataliné is, a brandenburgi házzal eleve rokoni kapcsolatban álltak. Ezeknek a családoknak férfitagjai rendre II. Frigyes hadseregének tisztjeiként szolgáltak, és a király közismerten a Birodalom protestáns fejedelmeinek védnöke kívánt lenni. Nyilvánvaló célja a Habsburg-ellenes egységfront összekovácsolása volt. 1773-ban Karoline von Pfalz-Zweibrücke Birkenfeld, Hessen-Darmstadti IX. Lajos felesége három még hajadon leányával Szentpétervárra utazott. Katalin hamarosan összebarátkozott Karolinával. Pál nagyherceg a három leány közül Vilhelminát választotta, aki eljegyzése napján áttért a pravoszláv hitre és felvette a Natálija Alekszejeva nevet. Nagy Frigyes, a frigy ösztönzője az eseményt „natalizációnak" nevezte. A cárnő rövidesen nagyon elégedetlenül nyilatkozott menyéről. Felrótta neki, hogy már másfél éve Oroszországban él és még mindig egyetlen szót sem beszél oroszul, ráadásul túlköltekezik és egyáltalán nem érti, melyek az elvárások egy jövőbeli cárnéval szemben. Natálija Alekszejevna 1776-ban bekövetkezett váratlan halála lehetőséget adott Katalinnak, hogy másodszor jobban válassza meg menyét. Fiának, a későbbi I. Pálnak második felesége a württembergi házból származü Sophie Dorothea lett, aki nagyhercegnőként a Mária Fjodorovna nevet vette fel. Ő is Stettinben született, akárcsak maga Katalin, aki szívesen emlegette, hogy e város adja Oroszország cárnéit és cárnőit. Mária Fjodorovna, akinek családjáról a szerző részletesen szól, két további fiú és hat leány mellett Pál nagyhercegnek megszülte Sándort és Miklóst, akik a későbbiekben I. Sándor és I. Miklós néven Oroszország cárjai lettek. Mária Fjodorovna a 19. század cári családjának „ősanyja" lett. Katalinnal ellentétben ó már ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik korlátlan udvari használatra alkalmasnak tartotta a német nyelvet és nem ragaszkodott a franciához. Miután a tescheni békekötést követően Oroszország közeledni kezdett Ausztriához, Pál nagyharceg és neje, Mária Fjodorovna poroszbarátsága egyre kínosabbá vált Katalin számára, sőt hozzájárult a fiatal pár és a cárnő viszonyának bizonyos fokú elhidegüléséhez. Pál második házasssága elvesztette szövetségpolitikai értékét. A helyzeten csak újabb ügyes lépéssel lehetett segíteni. Katalin és II. József most azt tervezték, hogy Lipót toszkánai hereg fiát, Ferencet és Mária Fjodorovna húgát, Württemberg] Erzsébetet összeházasítják. A cárnő és a császár megszervezte az orosz trónörökös pár bécsi látogatását is, ahová előzőleg II. József meghívta a nagyhercegnő szüleit. Scharftól sok érdekes részletet ismerhetünk meg Pál és Mária Fjodorovna bécsi tartózkodásával kapcsolatban. Végül 1788-ban a katolikussá lett Erzsébet hozzáment Ferenchez, így a házassági tervet siker koronázta. Nagy Frigyesnek csalódottan kellett látnia, hogy saját dinasztikus jellegű politizálása jórészt eredménytelen maradt és az orosz-porosz jóviszony helyreállítását csak a trónörökös trónraléptétől várhatja. Pál európai körútja, melynek során a császárváros mellett számos más udvart is felkeresett feleségével, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1796-os trónralépése után megértéssel fogadja az európai uralkodók és a pápa iszonyodását a francia forradalomtól. Az utolsó nagy fejezetet a szerző II. Katalin Németországgal kapcsolatos politikájának szentelte. Említést tesz arról, hogy a cárnő önéletrajzában visszaemlékezik gyei-mekkorának élményére, az első sziléziai háborúra, mikor atyjának is hadba kellett vonulnia és osztrák hadifoglyokat hurcoltak Stettinbe. Katalinban a szerző szerint fokozatosan kialakult a meggyőződés, hogy Oroszországot a hétéves háborúban „rászedték", amikor belehajszolták az amúgy is furcsa és gyanús Bourbon-Habsburg koalícióba. Katalin mint nagyhercegnő s mint férjéhez hasonlóan poroszbarát Erzsébet cárnő idején nagyon megbízhatatlannak számított. Ugyanakkor dilettáns lépésnek, egy német államocska és az Orosz Birodalom érdekei összekeverésének tekintette azt, hogy Erzsébet halála után félje nem csupán békét kötött Frigyessel, hanem támogatást is nyújtott a korábbi ellenségnek. Többek között ezzel indokolta III. Péter teljes alkalmatlanságát a trónra. Azt, hogy 1762-es hatalomátvétele után ő maga sem fordította vissza a folyamatot és nem vezette vissza Oroszországot a háborúba, azzal magyarázta, hogy addigra birodalma teljesen kimerült és eljött az ideje a belső reformok felé fordulásnak. Ami a Szent Római Birodalom két nagy hatalmi pólusát, Ausztriát és Poroszországot illeti, a cárnő elgondolása az volt, hogy ideális esetben egyenlő távolságot