Századok – 1996
Történeti irodalom - Scharf Claus: Katharina II; Deutschland und die Deutschen (Ism.: Radó Bálint) V/1316
1317 TÖRTÉNETI IRODALOM Katalin cárnő ugyanakkor azt sem felejtette el, hogy anyjának milyen sokat köszönhet, amiért az észak-európai protestáns udvarokba őt bevezette, ekképp egyengetve leánya útját „diplomáciailag". Mind Katalin nagyhercegnő, majd cárnő leveleiből, mind emlékirataiból kitűnik, hogy a Szent Római Birodalomban töltött évei során az evangélikus-református északnémet régióban tett szert jártasságra. Az udvari körök életén és a családját közvetlenül érintő eseményeken kívül csak elvétve szól egyéb kérdésről. Ennek okát részben a fiatal leány érdeklődésében, részben a cárnő tudatos válogatásában kereshetjük. Scharf nem száll szembe azzal az uralkodó nézettel, hogy Katalin görögkeleti hitre térését megkönnyítette felekezeti közömbössége. Sokat szokták ebben a tekintetben Voltaire-rel folytatott levelezését idézni. Scharf megvizsgálja a cárnőt gyermekéveiben ért vallási-felekezeti hatásokat, melyek segítettek azon meggyőződésének kialakulásában, hogy a dogmatikai merevséggel szemben nagyobb hasznot hoz az állam számára a felekezeti türelem. Érdekes részleteket ismerhetünk meg a református hitvallást tett Hohenzollern uralkodóház és a többségében ágostai evangélikus alattvalók, a Georg Calixt nyomában bizonyos ökumenikus megértést szorgalmazó, sőt újra arisztotelészi indíttatású türelmes irányzat és a lutheránus konfesszionális ortodoxia viszonyáról. Sophie hercegnő olyan korban nevelkedett Poroszországban, amikor ezekhez a pietizmus és a kálvinista, sőt katolikus kisebbség jelenlétének hatása járult. Hívő evangélikus atyjának — akit nagyon tisztelt —jó barátja volt a lutheri ortodoxia egyik vezéregyénisége, Lorentz Bolhagen. Egyik nevelője a Frankfurt an der Oderben született hugenotta Mademoiselle Cardel volt, akihez szoros barátság fűzte, s akire mint a gyakorlatiasság példaképére emlékezett élete végéig. Ugyancsak sokat köszönhetett a pietista szellemiségű, bibliai igéket és Luther „Asztali beszélgetéseinek" részleteit kívülről megtanultató lelkész-tanárának, az egykori tábori lelkész Wagner tiszteletesnek. Oroszul a cárnő sosem tanult meg tökéletesen, jórészt franciául írt és beszélt, de szívesen váltott át anyanyelvére szóban és írásban egyaránt. Mikor napirendre került pravoszláv hitre való áttérése, mélyen hívő atyja előzetes felmérést végeztetett a Halléban tanult és Johann Arndt „Négy könyvét" oroszra fordító Szimon Todorszkijjal, Pszkov püspökével, a lutheri és görögkeleti hittételek közös vonásairól. Később Nagy Frigyes mulatságosnak tartotta Keresztély Ágost ezirányú aggodalmát, akit egyébként úgy sikerült megnyugtatni, hogy az ágostai és pravoszláv vallás az alapkérdésekben azonos, az utóbbi túlburjánzó szertartásosságát pedig az orosz nép műveletlensége teszi szükségessé. Claus Scharf a továbbiakban szemügyre veszi Katalin cárnő szabadosság hírében álló magánéletének lehetséges gyökereit csakúgy, mint az orosz arisztokrácia életmódját viszolygással figyelő nagyhercegnő, majd cárnő kritikáját, annak poroszországi neveltetéséből eredő elemeit, valamint Katalinnak államcsínye indoklásában felhasznált érveit. A szerző hangsúlyozza, hogy II. Katalin német kameralista szerzőket is olvasott. 1760-ban jelent meg Szentpéterváron Montesquieu „Esprit des lois"-jának francia nyelvű kritikája Friedrich Heinrich Strube de Piennont tollából. Strube szakterülete a természetjog volt. Jogtudományi írásai mellett filozófiai, történeti, etimológiai munkákat is publikált. Orosz szolgálatba lépett, s harciasan védelmezte az antinormannista dinasztiaeredetet. Katalin visszatetszőnek találta, hogy egy német szükségesnek lássa, hogy franciául védelmébe vegye az orosz despotizmust és nyíltan Montesquieu oldalára állt. Államcsínye után természetesen arra az álláspontra helyezkedett, hogy személye garancia arra, hogy a despotizmus nem térhet vissza Oroszországba. A cárnő Jakob Friedrich von Bielfeld, Johann Heinrich Gottlob von Justi és Christian Wolff munkáit is ismerte. Ami az iskolaügyet illeti, II. Katalin elismerte tanácsadójának, Grimmnek, hogy nagyon keveset ért ehhez a kérdéshez. Kezdetben jobbára francia és brit iskolamintákat vett alapul. Maga az 1773-ban Péterváron járt Diderot adta a cárnőnek azt a tanácsot, hogy a német protestáns államok iskolatípusait utánozza, ha minden népréteg számára kielégítő iskolaformát akar Oroszországban meghonosítani. Egy ilyen megteremthetőségében Katalin egyébként — ismerve az orosz viszonyokat — mindvégig kételkedett. Miután személyesen találkozott II. Józseffel, megismerkedett a hetvenes évek Mária Terézia-féle oktatásügyi reformjaival. A reform kidolgozója, Johann Ignaz von Felbiger a tervezetbe a szerbséget és a románságot is bevonta, így Katalin lehetségesnek tartotta, hogy a reformot az oroszoknál is bevezessék. A cárnő megkérte a császárt, hogy küldjön Oroszországba szakértőt. II. József megbízásából Felbiger erre a feladatra egyik szerb munkatársát, Theodor Jankovics temesvári iskolaigazgatót választotta ki, akit most a szentpétervári tanárképző igazgatójának tettek meg. Katalin uralkodásának végén a statisztikák szerint 62 ezer diák járhatott iskolába, ami messze elmaradt a kitűzött céloktól. Az Orosz Birodalom ekkor 37 milliós volt.
