Századok – 1996

Beszámoló - Egyházpolitikai törvények centenáriuma (Balogh Margit) V/1304

1306 BESZÁMOLÓ A kormányzat az egyházpolitikai törvények ellenében az autonómia-szervezet ígéretével próbálta „kárpótolni" a katolikus egyházat. Csorba László egyetemi docens (ELTE) a katolikus önkormányzati szervezet létrehozásának csomópontjait elemezte referátumában. A polgári államszerkezet kialakítása idején, 1848-ban kétféle irányból merült fel a katolikus autonómia igénye. Egyfelől a katolikus főpapok kívánták így elhárítani annak veszélyét, hogy esetleg nemkatolikus kézbe kerüljön a főkegyúri jog gyakorlása. A hívek és az alsópapság liberális csoportjai viszont egy olyan, világi többségű intézményt akartak, amely az egyházi vagyon és az iskolák ügyeinek intézését kiveszi a püspökök kezéből és az egész katolikus közösség ellenőrzése alá helyezi. 1867-1871 között e kétféle irány kompromiszszumaként kidolgozták a katolikus autonómia jogkörét és felépítését, de a tervezetet a mérvadó körök elutasították. Sem a kormány nem akarta kiengedni kezéből az új intézmény anyagi alapjának szánt vallás- és tanulmányi alapokat, sem a főpapság nem tartott már annyira a kormány esetleges szekularizációs politikájától, hogy emiatt jogokat adjon át az autonómiának, sem pedig a Vatikán nem kért egy olyan kísérletből, amely szeparatista töltetet is hordozott. Az autonómiaszervezetért indított mozgalom újabb szakaszára az egyházpolitikai törvényeket követően, az 1890-es évek közepétől került sor. Am a kitűzött célt megintcsak nem sikerült elérni - lényegében ugyanazon okokból, mint negyedszázaddal korábban. Az előadó következtetése szerint az is közrejátszott a nagy szabadelvű nemzedék autonómia-koncepciójának újabb kudarcában, hogy a századvégtől kezdve már a progresszív katolikus erők sem a liberális elvekben, hanem mindinkább egy szociálisan érzékeny újkonzervativizmusban keresték a továbblépés úlját. A konferencia délutáni előadói néhány nemkatolikus egyház és az egyházpolitikai törvények viszonyát vizsgálták. Fónyad Pál, az Evangélikus Hittudományi Egyetem megbízott előadója vázolta a 19. századi vallásügyi törvényeket, melyek tendenciájukban a polgári jogegyenlőség irányába mutattak. Ennek tükrében az 1894-95-ös egyházpolitikai törvények az evangélikus egyház jogi helyzetének megerősítését jelentették. A magyarországi evangélikus egyházegyetem akkori négy egyházkerületéből egyedül a dunántúli nem foglalkozott a készülő törvényeknek egyházon belüli hatásával és alkalmazásával, a bányaiban, a dunáninneniben és a tiszaiban viszont igen Ugyan néhány részletkérdésben eltérő véleményt fogalmaztak meg, de végkövetkeztetésük megegyezett, s azt az egyház egyetemes közgyűlése is megerősítette: az evangélikus egyház nem talált az új egyházpolitikai törvényekben olyan tendenciát, amely az egyház életét és munkáját károsan befolyásolta volna, sőt indirekt az egyházi munka elmélyítésének indítékát látta abban. Schweitzer Gábor, az MTA Jogtudományi Intézetének munkatársa azt vizsgálta, hogy az egyes egyházpolitikai törvények milyen visszhangra találtak az izraelita felekezeten belül. A törvényjavaslatokat általában tartózkodó hang fogadta. A polgári házasságkötés kapcsán főleg a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötés lehetősége foglalkoztatta a közvéleményt. A zsidó és keresztény házasság zsinagógai áldását viszont még a neológ rabbik sem látták lehetségesnek. (Épp ezért vált híressé az azóta is csak „aradi áldásként" emlegetett eset: Rosenberg Sándor aradi főrabbi a Halachára, azaz a zsidó vallástörvényre hivatkozva