Századok – 1996
Figyelő - Anderle Ádám: Spanyol bevándorlók Latin-Amerikában a 19. és 20. században V/1296
FIGYELŐ 1299 A három országtanulmány ezen tűi igen sok eltérő szempontot vizsgál. Maluquer — ha röviden is — de szót ejt a gallego közösség kubai szerveződéséről, intézményeiről, befolyásos politikai presszió-csoport szerepükről is (csak jelezzük: Fidel Castro családja is galíciai eredetű). B.Sanchez Alonso az argentínai spanyol szerveződések közül az önsegélyező társaságok szerepét emeli ki, hangsúlyozva: a spanyol többség számára e társaságok szociális juttatásai (egészségügy) voltak döntőek, a társasági életben nem vettek részt. A társaságok vezetőségei — többségükben gazdag kereskedők — számára viszont az argentin politikai elithez való kapcsolódás lehetőségeit adták a társaságok. Brazíliában a spanyol bevándorlók többsége szétszóródott a Sáo Paulo-i fazendákon. Az országtanulmányok számos más kérdésben adnak igen gazdagon adatolt képet (a nemek aránya, életkor, foglalkozás, az érkezés évenkénti adatai, a spanyolok aránya külföldiek között, a nagyvárosokban, stb.) Az is említésre méltó azonban, ami nem kerül tárgyalásra. Nem alakul ki pontos képünk például arról, hogy a spanyol kivándorlókat milyen okok is vitték a kontinensek országútjaira. Valójában egy másik munkából, Consuelo Navarronak a Kubába ment gallegókról írott monográfiájából5 tudjuk: 1812-ben Spanyolországban egy töivény megtiltotta a kisbirtokok szétaprózását, az elsőszülött fiúnak adva az egész paraszti biitokot — (sajátos „paraszti hidalgo" réteg született így) — ezért a kivándorlók elöntő többsége a földhöz nem jutó örökösökből toborzódott. Navarro fontos tényként említi a sorozások elől való menekülést is: a 19. sz. második felében, e század elején az értelmetlen gyarmati és marokkói háborúk elől menekültek fiatal férfiak tíz- és százezrei. Demetrio Ramos egy korábbi tanulmánya alapján6 az is hiányolható, hogy a politikai okok miatt kivándorlóknak még említése sem történik. Etekintetben említésre méltó az az óvatosság, ahogy az 1939 utáni ügyeket és periódust elkerülik a szerzők. A spanyol kolóniák életéről is kevés információt kapunk, ahogy az illegális kivándorlás témáját is csak jelzésszerűen érintik e munkák. Következtetéseik azonban egy irányba mutatnak: a spanyol bevándorlás a latin-amerikai tőkés nekilendülés nagy korszakában (az ennél is számosabb olasszal együtt) az ekkor érkező külföldi tőke számára biztosította a szükséges munkaerőt. Ha a három országtanulmány szemléleti újdonságot keveset is ad, adatai újak és roppant fontosak: megerősítik és kiegészítik más európai országok kivándorlásával kapcsolatos ismereteinket. A másik két könyv azonban nagy újdonságot jelent a spanyol és a nemzetközi historiográfiában. Garcia López a spanyol kivándorlók hazaküldött pénzküldeményeiről írt öszszefoglaló művet, az 1830-1930 közötti száz évet tekintve át. A teljességet közelítően adatai csupán Asturias esetében lehettek: itt a helyi bankok, kereskedőházak és (egyes esetekben) gazdag indiánok (családi) levéltárát, valamint közjegyzői irattárakat tekinthette át. Ezen túl néhány madridi nagybank — pl. az e tőketranszferből kinövő és erre szakosodé Banco Hispano Americano — archívumát látta a szerző, s felhasználta az ilyen témájú első publikációkat is. Garcia López két periódust különít el. 1880-ig kevés személytől, de hatalmas felhalmozott tőke jön Spanyolországba a hazatelepült indianókkal, már az 1830-as
