Századok – 1996

Kisebb cikkek - Foki Ibolya: Magyar katolikusok Moldva-Oláhországban a 19. század közepén V/1287

KISEBB CIKKEK 1293 ba, két magyar obszerváns ferences pedig Oláhországba.3

9 Az anyanyelvű papokról való gondoskodás mellett a társulat más formában is igyekezett támogatni a határon túli katolikus magyarságot. Kezdettől fogva figyelmet fordított a moldva-oláhországi és bukovinai magyar fiatalok hazai taníttatására, segélyeket juttatott iskolák, templomok fenntartásához és építéséhez, ottani lelkészek, tanítók alkalmazásához.40 A segélyezés alapjául szolgáló bevételek részben a tagdíjakból és gyűjtésből, részben egyházi és világi személyek nagyobb összegű adakozásaiból származtak. Ha a segélyezés céljára rendelkezésre álló teljes pénzügyi keret felhasználását nézzük, legnagyobb arányban mindvégig az ún. keleti katolikusok, s ezen belül is a Romániában élő magyarok részesültek támogatásban.41 A Szt. László Társulat megalakulása után is állandó és közvetlen kapcsolatban állt a Szt. István Társulattal. A segélykérelmek teljesítésénél és elbírálásánál sokszor együttműködött a két társulat. A Szt. István Társulat azonban a későbbiekben egyre inkább a könyvkiadásra és könyvteijesztésre koncentrált, s ebből kifolyólag főként könyvküldeményekkel segítette az anyanyelvi kultúra hiányától szenvedő magyai- kisebbséget. Egészében véve azt mondhatjuk, hogy a két társulat a segélyezés lévén élt el igazán eredményeket. Adományai Moldva és O-láhország legkülönbözőbb településeire jutottak el. Ez legtöbbször pénz vagy könyv formájában érkezett, de előfordult az is, hogy a Szt. László Társulat berendezési tárgyakat vásárolt egy-egy iskola vagy templom számára. S itt magán a segítés tényén, a törődésen volt a hangsúly, hiszen egy-egy magyai' tanító vagy lelkész az anyanyelv és a hit intézményes kereteken belül történő ápolásának egyetlen lehetőségét jelentette. A moldva-oláhországi magyarság pedig nyelvével és katolikus hitével különítette el magát az ortodox többségtől. A Szt. István Társulat és a Szt. László Társulat erőfeszítései természetesen nem hoztak végső megoldást. Egy-egy tanító kiképzése, vagy pap kiküldése úgy tűnik csak ideig-óráig enyhítette a nehézségeket. A század hetvenes-nyolcvanas éveiben — sa későbbi évtizedekben is — újból a régi panaszokkal találkozunk, s újabb elképzelések, javaslatok születnek a problémák eredendő okainak megszüntetésére. Ezek a javaslatok azonban minduntalan beleütköztek a korabeli Románia agresszív nacionalizmusába, amely nem tűrt el semmiféle másságot és elkülönülést, ennélfogva létében fenyegette az országban lévő vallási és etnikai kisebbségeket. Pedig a szomszédos állam számára is megfontolandóak lettek volna Hegedűs Lórántnak a századfordulón megfogalmazott gondolatai: „Túlról sorb;m Fehér-Ошszország kolostorai jelennek meg fenyegető sorokban, kinek nem jutna tőlök eszébe, hogy ha van két faj, amelyet közös érdekeknek kellene összetartani: az a két faj a miénk és a románoké. E közös vállvetett egyetértés helyett azonban egyik sem ismeri a másikát, mindegyik több-kevesebb lenézéssel szól szomszédjáról, s odaát oly torztüneteit látjuk az áthevült fantáziának, amelyek egyszerre nagyzolok és kicsinyesek. Talán lesznek, akik gondolkozni fognak azon, hogy amíg egymásnak mindig csak árnyjátékokként jelenünk meg, addig a kölcsönös megismerésnek és tanulásnak mennyi alkalmát szalasztjuk el."42