Századok – 1996

Közlemények - S. Lengyel Márta – Spira György: Metternich távozása a kancellári székből egy magyar udvaronc leírásában V/1241

1250 S. LENGYEL MÁRTA - SPIRA GYÖRGY - Van császári fenségednek felhatalmazása őfelségétől engedmények tételére? — Holott a kancellár éppoly jól tudta, mint bárki más, hogy a szerencsétlen Ferdinánd, aki maga is tisztában volt uralkodásra való alkalmatlanságával, még soha semmilyen ügybe nem szólt bele elhatározó módon. A császári alter ego pedig a kérdésre Metternich várakozásának megfelelően persze azt válaszolta: - Nincs. — Mire a herceg diadalmasan odavágta a rendeknek: - ímhol, Uraim, most tudják, mihez tartsák magukat. A helyzet komolyságával tisztában lévő rendek azonban ennek ellenére sem tágítottak, s ezekután az uralkodó óccsénél és trónjának örökösénél, Ferenc Károly főhercegnél próbáltak szerencsét, kifejtve neki, hogy a felzaklatott kedélyeket csupán akkor lehet lecsillapítani, ha a kormány kifejezésre juttatja, hogy feltett szándéka „a rendszer megváltoztatása" s ennek jeleként haladéktalanul szabaddá teszik a sajtót, majd sietve összehívják az országos rendi gyűlést. Ferenc Károly pedig — Metternichtől és Lajos bátyjától eltérően — kijelentette, hogy osztja nézeteiket. Ezen felbuzdulva, a rendek elhatározták, hogy beszélni fognak még Lajos főherceg bátyjával, János főherceggel is, aki — a stíriai tartomány kormányzója lévén — Grazban székelt ugyan, de most alkalmilag éppen Bécsben időzött s aki, mivel idestova két évtizede egy közrendű postamester lányát vette volt feleségül, népbarát hírében állott. Vele azonban egyelőre mégsem sikerült eszmét cserélniök, mivel — mint kiderült — Lajos főherceg időközben újabb tanácskozást kezdett Metternichhel és az udvar néhány más hangadójával s ebbe Jánost is bevonta, így hát jobb híján Franz Hartig gróf állam- és konferencia-miniszterhez fordultak, az viszont nyeglén csak annyit mondott, hogy a kormányzat semmiféle engedményre nem hajlandó ráállani s nem tart igényt az ő tanácsaikra, mert maga is „tudja, mit tegyen, s azt fogja is cselekedni"; majd szintén bevonult a tárgyalóterembe. A leforrázott rendek tehát továbbra is csak vártak-vártak, s közben a jelenlévő polgároktól újabb meg újabb híreket kaptak a császárváros utcáin érzékelhető feszültség szakadatlan növekedéséről. Mígnem végül néhány polgárőr-tiszt kereken kijelentette, hogy részengedmények most már mit sem változtathatnak a helyzeten s ezért „Metternich hercegnek le kell köszönnie". Ennek a követelésnek az indokoltságát pedig mindenki azon nyomban átlátta, hiszen mindenki előtt tüstént világossá vált, hogy „ha Metternich, akit kétségkívül az eddigi, az abszolút rendszer tartópillérének ismernek, visszalép, akkor ezzel kimondatik a rendszer megváltoztatása" s a felzaklatott emberek lecsillapítására immár „egyedüli eszköz" egy ilyen gyökeres rendszerváltoztatás kilátásba helyezése. Mire azonban idáig eljutottak, megnyílt a tanácsterem ajtaja s a várakozók körében megjelent a rangsorban (és hatalomban) mindjárt Metternich után következő állam- és konferencia-miniszter, Franz Anton Kolowrat-Liebsteinsky gróf, ő pedig, bár köztudomásúan régi ellenlábasa volt Metternichnek, kereken elutasította a kancellár lemondatásának az ötletét, sőt még azt is, hogy erről az elgondolásról egyáltalán tájékoztassa a herceget. S a színen nem sokkal ő utána ismét feltűnő Lajos főherceg szintén elutasította az ötletet, sőt „egyenesen kivihetetlennek nyilvánította, hogy fontos hivataláról lelépjen ez az ember, aki oly