Századok – 1996

Közlemények - S. Lengyel Márta – Spira György: Metternich távozása a kancellári székből egy magyar udvaronc leírásában V/1241

METTERNICH TÁVOZÁSA A KANCELLÁRI SZÉKBŐL 1251 rég és oly kitűnően szolgálja a császárt". Arra viszont hajlandóságot nyilvánított Lajos, hogy megkéije Metternichet, menjen ki a rendek közé ő is s hallgassa meg saját fülével, mit kívánnak.57

(Ami persze annak volt a jele, hogy — kimondatlanul ugyan — mégiscsak beletörődött eddigi legfőbb segítőtársának a távozásába.) Ezzel a főherceg és Kolowrat — este hét tájban — visszatért a tanácsterembe, s ott tovább folytatódott a terméketlen vita. Elsőül Metternich ragadta meg a szót, de ő a kormányzat reformhajlandóságának a kinyilvánítására egyedül a sajtószabadság bevezetését indítványozta, s egyébként most is annak a véleményének adott hangot, hogy fegyveres erővel kell elfojtani a forradalmi mozgalmat.58

A többiek azonban egyre türelmetlenebbül hallgatták, hiszen tudták, hogy az egyetemisták mindössze este kilencig hajlandóak várni a felfegyverzésüket engedélyező határozatra s készek arra, hogy ha addig nem születik meg a döntés, akkor maguk gondoskodjanak fegyverek szerzéséről.59

Amikor tehát a kancellár már vagy másfél órája szónokolt, János főherceg előhúzta az óráját és félbeszakította, mondván: - Hercegem, már csak fél óránk van, és még nem tárgyaltunk a népnek adandó válaszról. — Mire Kolowrat szelíden megjegyezte: - Császári Fenség, huszonöt éve ülök együtt Metternich herceggel ebben a konferenciában, s mindig anélkül hallottam őt beszélni, hogy rátért volna a lényegre. - Ma azonban rögvest rá kell térni - jelentette ki János, majd Metternichhez fordult: - Tudja Ön, hogy a népvezerelfaz Ön lemondását követelik? — Erre pedig Metternichnek nem jutott eszébe talpraesettebb válasz, mint hogy őt a jelenlegi uralkodó apja és elődje, a néhai Ferenc császár annak idején, halálos ágyán megeskette, sohasem fogja cserben hagyni fiát, esküje alól pedig csupán akkor érzi magát feloldozottnak, ha a császári család is visszalépését kívánja. S a herceget ekkor két kellemetlen meglepetés érte. Először az, hogy mindkét jelenlévő főherceg — János is, sőt Lajos is — kívánatosnak nyilvánította lemondását. Másodszor pedig az, hogy Ferdinánd, aki — nem árt ismételni — még soha semmilyen ügybe nem szólt bele elhatározó módon s akire Metternich mégis mint határozathozatalra egyedül feljogosított orgánumra hivatkozott nemrég (midőn Lajos főherceg először elegyedett szóba a rendi gyűlés küldötteivel), ekkor abban a — nem tudni, honnan származó — hiedelmében, hogy az isten kegyelméből trónra került uralkodó a népakarat letéteményese, váratlanul maga is véleményt nyilvánított, nem kevesebbel örvendeztetve meg az elképedt tárgyalófeleket, mint hogy: - Végtére is én vagyok az uralkodó, én pedig elhatározásra jutottam. Mondjátok meg a népnek, hogy mindenhez hozzájárulok.6

0 így tehát „a mi jó öreg Metternichünk" beleesett a maga állította csapdába, s mivel kiútja nem maradt, felöltve a közönyösség álarcát, bejelentette, hogy ha ekként állnak a dolgok, akkor csakugyan kénytelen leköszönni.61

Majd pedig kisétált abba a terembe, amelyben a rendek várakoztak, s — mert senkinek sem akarta tudomására hozni, hogy már az uralkodóház tagjai is távozását kívánják