Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
1166 DIÓSZEGI ISTVÁN követi minőségben ideiglenes jelleggel megbízta a pétervári német nagykövetség vezetésével. A diplomáciai gyakorlatban szokatlan volt, hogy az ideiglenesen távollévő nagykövetet közel egyenrangú rendkívüli követtel helyettesítsék, és hogy Bismarck mégis ezzel a megoldással élt, a pétervári külképviseleteken rögtön találgatásokra adott alkalmat. Le Flô, a pétervári francia nagykövet 1875 áprilisában, meg nem nevezett forrásokra hivatkozva azt jelentette Párizsba, hogy Radowitz az újabb francia-német háború esetére az orosz magatartásról puhatolózott, és Oroszország semlegessége esetére a Balkánon adandó kompenzációt helyezett kilátásba.301 Langenau 1875 júliusában azt jegyezte fel, hogy Radowitz felajánlotta, hogy Oroszországnak teljesen szabad kezet biztosítanak a Keleten, ha az a Nyugaton támogatja Németországot, de az oroszok ezt az álnok ajánlatot visszautasították.302 Gorcsakov, aki pedig igencsak tudhatta, hogy mi is történt tulajdonképpen, maga is tápot adott mindenféle gyanúsítgatásnak. Március közepén azt írta Oubrilnak, hogy Bismarck nem küldte volna bizalmasát Pétervárra, ha nem azt akarta volna kipuhatolni, hogy az oroszoknak nincsenek-e hátsó gondolataik a Kelettel kapcsolatban.30 3 A diplomáciai körökben keringő találgatások és gyanúsítások 1887-ben nyilvánosságra jutottak azzal, hogy Le Flő egy párizsi lapban közreadta 1875-ös jelentéseit.30 4 Radowitz, aki ekkor már konstantinápolyi nagykövet volt, rögtön cáfolta az egykori pétervári francia nagykövet állításait,30 5 és ezzel mindmáig tartó publicisztikai és történetírói polémiát indított útjára. A vita 1918-ig nagyobbrészt csak a visszaemlékezők szópárbaja volt, a történészek akkor kapcsolódtak be érdemlegesen, amikor az első világháború után a német külügyminisztérium levéltára megnyílt a kutatók számára. Hajo Holborn 1925-ben kiadta a Radowitz-misszió aktáit és az iratok alapján arra a következtetésrejutott, hogy a küldetés a német-orosz nézeteltérések tisztázására irányult, és a misszióval kapcsolatos többi állítás nem egyéb, mint Gorcsakov politikai indíttatású és személyes célzatú kitalálása.306 Hajo Holborn forrásokra alapozott véleménye évtizedeken át mértékadónak számított, de téziseit a hatvanas évektől, nagyobbrészt spekulatív alapon, többen megkérdőjelezték. Köztük Andreas Hillgruber is, aki úgy vélekedett, hogy a Radowitz-misszió Bismarck részéről kísérleti léggömb volt abban a tekintetben, hogy Délkelet-Európát fel lehet-e osztani az Osztrák-Magyar Monarchia feje fölött német és orosz érdekszférára.307 A Bismarckkal szembeni kritikus vélekedéseket Ulrich Lappenküper 1988-ban megkísérelte szilárd forrásbázisra helyezni. Ebben a tekintetben valóban imponáló munkát végzett, mert az orosz kivételével csaknem valamennyi európai országkülügyi levéltárát átkutatta, de azon túl, hogy aprólékosan bemutatta, hogy a kívülállók hogyan vélekedtek, a dolog érdemét tekintve nem sikerült Hajo Holbornt megcáfolnia. A prekoncepció kudarcát aligha oldja fel az a feltételezés, hogy a „terhelő bizonyítékokat" bizonyára megsemmisítették.308 Mindamellett a német történetírásban ez a spekulatív kritikai közelítés általános maradt, és Ernst Engelberg Bismarck-életrajza, amely ebben a vonatkozásban orosz levéltárakból származó bizonyító anyagra épült, és szétoszlatta a Radowitz-misszió körül terjengő legendát,309 mindezidáig nem sok figyelemben részesült.
