Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
1164 DIÓSZEGI ISTVÁN de az is, hogy az osztrák-magyar közös külügyminiszternek nem állt szándékában, hogy a kézizálog birtokában megzsarolja Németországot. Andrássy, amikor Schweinitz szóba hozta előtte a prágai béke revíziójának lehetőségét, rutinos diplomata módjára azt válaszolta, a dolgot előbb meg kell fontolnia és meg kell beszélnie az uralkodóval, és mintegy önmagától is megkérdezte, hogy vajon mit szólna az egészhez az orosz kormány, de egyúttal biztosította a német nagykövetet, hogy a Monarchiában senki sem gondol arra, hogy Németországot az Eszak-Schleswiggel kapcsolatos kötelezettségére emlékeztesse. Nem titkolta, hogy azért nem, hogy a nyelvi határ elve, amelynek alapján az újjárendezés végbemehet, a Monarchia számára mint olyan, elfogadhatatlan.281 Ezzel kapcsolatban az olasz kormányhoz intézett jegyzékére is utalt, amelyben az etnográfiai határ képtelen volta mellett argumentált.28 2 Andrássytól ennél többet aligha lehetett várni, már csak azért sem, mert a külügyminiszter rövid időn belül a végleges választ is kilátásba helyezte. Időközben Berlinben rájöttek, hogy nem célszerű Andrássyt ebben a kérdésben színvallásra bírni,28 3 mégis amikor a beszélgetésről számotadó jelentés megérkezett — és ez lehet az alapja Martin Winckler teóriájának —, Bismarck bosszúsan és elégedetlenséggel a hangjában reagált. Ha Andrássy, legjobb ausztriai barátunk ebben a kérdésben ily kevéssé készséges velünk szemben, válaszolta a nagykövetnek, nagyjából tudhatjuk, hogy a jelenlegi politikai helyzetben egyáltalán mit várhatunk a Monarchiától.28 4 Az Eszak-Schleswig-i kérdés önmagában nem adott okot erre a konklúzióra, és hogy Bismarck mégis ilyen lemondóan reagált, az egyéb indítékokból fakadt. A kancellár, mintegy revideálva pár- hónappal azelőtti önmagát, valamiféle németellenes osztrák-magyar-orosz közeledésre gyanakodott. Noha ezt a közeledést, amint Reußnak írta, pillanatnyilag még nem találta aggasztónak,285 számos jelből arra következtetett, hogy mindkét udvarban felerősödtek a németellenes tendenciák. Albrecht főherceg 1874 augusztusi pétervári utazását is ilyen jelzésnek fogta fel, és feltételezte, hogy a főherceg olyan értelemben tárgyalt a cárral, hogy az kedvezett ezen irányzatok céljainak.28 6 Schweinitz, akitől ebben a tekintetben információt kért, azzal, hogy a főherceg németellenességét hangsúlyozta,287 csak megerősítette gyanakvását. Az osztrák-magyar akták ismeretében azt kell mondani, hogy a gyanú minden alapot nélkülözött. Albrecht főherceg még 1873 júniusában, a cár bécsi látogatása alkalmával maga mondta Langenaunak, hogy teljesen félreállították és a politikára semmi befolyása nincs,28 8 és ebben a tekintetben egy év leforgása alatt semmi sem változhatott. Az 1874 augusztusi látogatás tisztára protokolláris természetű volt, és a főherceg nem kapott mandátumot politikai eszmecserére. Ha a Monarchiával kapcsolatos feltételezések nélkülözték is a reális alapot, az Oroszországhoz fűződő viszony alakulása valóban okot adott a nyugtalanságra. A német-orosz kapcsolatok 1874 közepétől fokozatosan rosszabbodtak, és az addig kifejezetten barátságos viszonyt egyre több nézeteltérés terhelte meg. Hogy a két hatalom nem talált közös hangot olyan harmadrangú ügyekben, mint a román kereskedelmi szerződés28 9 és a török-montenegrói határkonfliktus,29 0 annak még nem volt túlzott jelentősége, de a mindkét részről fontosnak tartott kérdésben, a spanyol köztársaság elismerésének ügyében is összekülönböztek. Bismarck po-
