Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1163 által lakott terület azzal a megszorítással került Poroszországhoz, hogy a végleges hovatartozást népszavazásnak kell eldöntenie. A prágai béke megkötése óta eltelt nyolc év során a Monarchia semmi jelét nem adta annak, hogy élni kivárnia szerződésben biztosított jogaival. Poroszországot azonban nyugtalanította ez a provizórikus állapot, és hogy a lehetséges népszavazás kimenetelét a maga javára fordítsa, mindent elkövetett, hogy a dánokból jó németeket faragjon.27 2 Az anyanyelv használatának tilalmában csúcsosodó asszimiláció persze elhúzódó folyamat volt, és ha a Monarchia nem is kezdeményezett, bárkinek alkalom kínálkozott arra, hogy Németországnak kellemetlenkedjék. Mint fentebb utaltunk rá, a berlini orosz ügyvivő már 1871 végén szóban hozta Bismarck előtt az Eszak-Schleswig-i kérdést,27 3 1874 második felében pedig a diplomáciai jelentések és újságcikkek sokasága taglalta, hogy mi is történjék a prágai béke vonatkozó cikkelyével. Az osztrák és az orosz sajtóban az angol királynő elnöklete alatt tartandó nemzetközi döntőbíróság ötlete merült fel, a francia külügyminiszter Dánia semlegesítésének gondolatával állt elő, és a dán uralkodóházzal rokoni kapcsolatban lévő orosz cár is kifejezésre juttatta, hogy jó néven venné, ha Németország ebben a kérdésben engedékenységet mutatna.27 4 Bismarckot érthető módon nyugtalanította ez a nagy sajtónyilvánosság, amelyről jó érzékkel feltételezte, hogy az orosz kormánykörök jóváhagyását bírja, ezért október közepén határozott lépésre szánta el magát. Utasította Schweinitzet, hogy nemhivatalos és bizalmas módon informálódjék: Andrássy nem volna-e hajlandó arra, hogy beleegyezzék a prágai béke ötödik cikkelyének hatályon kívül helyezésébe.27 5 Andrássynak az Eszak-Schleswig-i kérdéssel kapcsolatos politikája a német történetírásban jóval nagyobb teret kapott, mint amilyent ténylegesen megérdemelt. Martin Winckler 1961-ben felfedezte azt, amit Walter Platzhoff már- a húszas évek elején tudott:276 hogy ti. Andrássy nem Bismarck bécsi rezidense. Ezt az eléggé magától érthetődő tényt Martin Winckler felháborítónak találta és alaposan elmarasztalta az osztrák-magyar- külügyminisztert. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett bebizonyítani, hogy Andrássy Németországgal szembeni magatartása, sőt egész külpolitikája az Eszak-Schleswig-i kérdés körül forgott és azt célozta, hogy ennek az ütőkártyának a megfelelő időben történő kijátszásával rábírja Bismarckot arra, hogy támogassa a Monarchia balkáni hatalmi ambícióit.27 7 Alexander Scharff, aki ugyancsak megkapta Wincklertől a magáét, joggal mutatott rá, hogy Andrássy számára az egész Eszak-Schleswig-i kérdés perifériális probléma volt, és a Németországhoz fűződő kapcsolataiban elhanyagolható szerepet játszott. Ha a prágai béke ötödik cikkelye ütőkártya is volt Andrássy kezében, azt a gyakorlatban soha nem játszhatta ki, mert mint egy történelmi államalakulat vezető politikusa nem léphetett fel a nemzeti elv alkalmazása érdekében278 A tárgyszerű és logikus érvelés ellenére harminc évvel később Rainer E Schmidt mégis úgy találta, hogy Martin Wincklernek volt igaza.279 Pedig Alexander Scharff álláspontját nemcsak a meggyőző érvek támasztják alá, hanem azok az akták is, amelyeket még a húszas évek közepén a német külügyminisztérium levéltárából hoztak nyilvánosságra. Ezekből az aktákból kiderül, hogy Schweinitz tévedett ugyan, amikor feltételezte, hogy Andrássy nagyvonalúan beleegyezik majd a szóban forgó cikkely hatályon kívül helyezésébe,280
