Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1151 hangok. Beaumont hibáztatta a liberális törvénykezést, hogy az nem nyújt védelmet a zsidók veszedelmes inváziója ellen. A Romániában folyó önkényes zsidóüldözéseket ugyan nem tartotta követendőnek, de úgy vélte, hogy a magyarok azért okosabbak is lehetnének, mert így a zsidók arányának és befolyásának növekedése veszedelmes mértéket ölt Magyarországon.191 A magyar belpolitikával foglalkozó követi és főkonzuli jelentésekben jelentős helyet foglalt el a nemzetiségi kérdés és a magyar kormányok nemzetiségi politikája. A Bécsben és Pesten működő diplomaták tisztában voltak Magyarország sajátos etnikai összetételével, tudták, hogy a magyarság részaránya nem éri el az ötven százalékot, és az ebből adódó problémákat sűrűn taglalták. Novikov, akit elsősorban a szlávok érdekeltek, felfigyelt arra, hogy 1872 januárjában feloszlatták a zágrábi diétát, ahol hatvan nemzetivel szemben csak tizenhárom unionista képviselő foglalt helyet. Megjegyezte, hogy Belgrádban örülnek a magyar-horvát egyezkedés csődjének, de azt is megírta, hogy korai az öröm, mert Zágráb maga pályázik arra, hogy a délszlávok centruma legyen.19

2

A horvát nemzetiek memorandumáról megállapította, hogy az a cseh alapcikkelyekre hasonlít, és egyetértett Potocki volt osztrák miniszterelnök véleményével, hogy a magyarok félnek a szlávoktól, és Deák Ferenc jobban, mint bárki más. Abban sem kételkedett, hogy, amint a lengyel nemzetiségű politikus kijelentette, a magyarok a közös ellenség ellen a zsidókkal fognak össze.19

3

Pedig lett volna helye a kétkedésnek. A zsidók ugyan egyre jelentősebb helyet foglaltak el az ország gazdasági életében, de a politikában nem játszottak semmiféle szerepet. Bray-Steinburg nem rokonszenvezett a magyarokkal, de nem lehet vitatni, hogy megértette a nemzetiségi kérdés jelentőségét. Persze azt alaposan el is túlozta, mert már az országgyűlés berekesztése alkalmával 1872 novemberében azt jósolta, hogy a pártok harcait rövidesen a nemzetiségek küzdelmei foglalják el.19

4

A magyarokat nem tartotta olyan előrelátónak, mint saját magát, mert, amint egy másik jelentésében írta, azok csak mostanában kezdik felmérni a nemzetiségi összetételből adódó veszélyeket. Annyit azért megengedett, hogy Pesten azért örülnek az uralkodók tervezett berlini találkozójának, mert a szlávok ebből megérthetik, hogy Oroszország részéről semmiféle segítségre sem számíthatnak.19

5

A konzervatív beállítottságú diplomatát persze a nemzetiségi kérdés nem önmagában érdekelte — ő igazából a szláv és román törekvésekkel sem szimpatizált —, hanem mint olyan jelenség, amely a Monarchia létét befolyásolja. Miután megállapította, hogy a nemzeti öntudat feléledőben van, és a nemzetiségek fölött uralkodó magyarság veszélyeztetve érzi magát, kissé csavaros gondolatmenettel oda jutott, hogy a szláv és a román fenyegetés tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia szilárd kötőanyaga. A magyarok ugyanis megértik, hogy viszonylagos nyugalmukat a Monarchiával való közösségüknek köszönhetik, amely rögtön eltűnnék, mihelyt a magyar oppozíció elkülönülési vágyai teljesülnének.19

6 A francia főkonzulnak nem voltak ilyen közjogi tőről fakadó előítéletei, és ennek megfelelően a nemzetiségi kérdést és a magyar kormányok nemzetiségi politikáját nagyobb higgadtsággal szemlélte. Ebben a tekintetben Emil Picot-tól, a temesvári konzultól is különbözött, akinek jelentései valóságos vádbeszédek voltak a magyar kormány ellen, és aki a francia kormányt arra akarta rábírni,