Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1139 vek színezhetnek ugyan némiképp, de alapjában véve nem befolyásolhatnak. A Bismarck által egy alkalommal doktrinernek minősített Andrássy11 7 ezt jobban megértette, és a birodalmi kancellártól eltérően nem tulajdonított különösebb fontosságot Franciaország államformájának. Schweinitz az Andrássyval folytatott többször beszélgetésből azt szűrte le, hogy az osztrák-magyar közös külügyminisztert hidegen hagyják a franciaországi belső zavarok, és egyik párt irányába sem mutat különösebb előszeretetet.118 Cselekvéseiben és döntéseiben mindig is pragmatikus birodalmi kancellárról mindamellett méltánytalanság lenne feltételezni, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy az államközi kapcsolatok alakulásában az állam- és kormányforma mégiscsak másodlagos jelentőségű. Hogy ilyen mértékben belemélyedt ebbe az alapjában véve akadémikus jellegű polémiába, annak a valódi okai igazából nem is Franciaországgal voltak kapcsolatosak. Szubjektív jellegű és a kancellár mentalitásából fakadó indítékokról volt szó mindeneklőtt. Bismarck a porosz, majd a német külpolitikát saját felségterületének tekintette, és abba senki részéről nem tűrt beleszólást. Más országok diplomáciai szolgálatában mindennapos volt, hogy a nagykövetek javaslatokkal álltak elő az őket fogadó országgal szembeni magatartás alakításában, és a külügyminiszterek ezt általában nem tekintették hatásköri túllépésnek. Bismarck szemében azonban a nagykövetek nem partnerek voltak, hanem, amint egyszer kifejezte magát, dekorált levélkézbesítők,11 9 akiknek feladata az utasítások egyszerű végrehajtására korlátozódott. Harry Arnim ezt az íratlan szabályt sértette meg, és a kancellár vele szemben nem csupán a kialakított külpolitikát, hanem személyes autoritását is védelmezte. Amint a császárnak méltatlankodva írta: semmi kedve ahhoz, hogy a Landtagban, a Reichstagban és a kormányban folytatott harcok mellett, valamint a szociális- és sajtóbefolyás elleni viaskodás közben még az ügyek vezetéséhez szükséges hivatali tekintélyt is írásos polémiával küzdje ki magának.120 Bismarck meg volt győződve arról, hogy ez a tekintély őt „a hosszú évek tapasztalatai és ismeretei alapján kialakított politika folytán" vitán felül megilleti.12 1 A párizsi nagykövettel folytatott ingerült polémiában, ha lehet, még fontosabbak voltak a porosz belpolitikai vonatkozások és a belőlük adódó lehetséges személyi konzekvenciák. A liberális kurzus és a Kulturkampf, mint mái- említettük, visszatetszést szült a porosz konzervatív táborban, és a kancellár politikája ebben a közegben egyre nagyobb ellenállásba ütközött. A porosz Landtag-képviselők egy része éppúgy elégedetlenkedett, mint a tábornoki kar és a diplomáciai testület számos személyisége. Ott volt ebben a sorban mások mellett Thile külügyi államtitkár, Reuß pétervári, és Schweinitz bécsi nagykövet. A konzervatív kritika az uralkodó közvetlen környezetében is jelentkezett, és maga a császár is úgy nyilatkozott 1872 szeptemberében, hogy ez így nem mehet tovább, és hogy vissza kell térni a konzervatív alapokhoz.122 A kancellár belpolitikájával szembeni oppozíció külföldön is támogatásra talált. Reuß 1873 márciusában nem minden szándékosság nélkül azt jelentette Pétervárról, hogy Gorcsakov sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy Bismarck a porosz felsőházban élesen kirohant a konzervatívok ellen, mert ezzel az uralkodónál saját pozícióját gyengíti.123 Ebben az öszszefüggésben Harry Arnimnak a kancellár francia politikája ellen irányuló kriti-
