Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
1140 DIÓSZEGI ISTVÁN kája a konzervatív fronde része volt csupán, Bismarck ingerült polémiája pedig a Kulturkampf, és mindenekelőtt saját kancellári állásának védelmezése. Bismarck nemcsak a nagypolitikának volt igazi mestere, de a porosz bonapartizmus természetét is túlságosan jól ismerte ahhoz, hogy ezen a terepen versenyre lehessen vele kelni. Miközben fölényes argumentációval utasította el Arnim kezdeményezéseit, pozíciójával élve politikai ellenfeleit vagy hidegre tette, vagy diszkreditálta. Hermann von Thile külügyi államtitkárnak az előbbi sors jutott. A rutinos diplomatának, aki tíz éven át töltött be vezető beosztást, egy jelentéktelen protokolláris ügy miatt távoznia kellett a külügyi hivatal éléről. Az államtitkáron Auguszta császárné sajnálkozása sem segített.124 Harry Arnim egyelőre elkerülte ezt a sorsot, bár Bismarck mindent elkövetett, hogy az uralkodó őt is menessze, de a nagykövet is megkapta a magáét. Bismarck 1873 márciusában, azon a címen, hogy Arnim nem az utasításnak megfelelően járt el, kivette a nagykövet kezéből a jóvátétel törlesztéséről és a francia területek kiürítéséről Párizsban folyó tárgyalásokat, és ő maga írta alá a kiürítést 1873 szeptemberére kilátásba helyező megállapodást.125 Mi más volt ez, mint az alkalmatlansági bizonyítvány kiállítása? Az uralkodóval szemben a sokszor bevált lapot játszotta: újra megpendítette lemondásának lehetőségét. Az 1873 áprilisában készült felterjesztésben, amelyben a polémia kényszere miatt méltatlankodott, azt is megírta, hogy maradék ereje hamar elhasználódik, ha Arnim-féle alakokkal kell az uralkodó kegyéért versengenie.126 Ebben a kabinettpolitikai ízű játszmában a külső tényezőt sem hagyta ügyeimen kívül. Gorcsakov intelmeire válaszolva nehezményezte ugyan, hogy az orosz kancellár német belpolitikai ügyben nyilvánított véleményt, de aztán, mintegy igazolva önmagát, alaposan eláztatta a porosz konzervatívokat. A pétervári nagykövetnek címzett levélből Gorcsakov megtudhatta, hogy nem is konzervatívok ezek, hanem zúgolódó intrikusok, akik valaha miniszterek voltak, vagy legnagyobb bánatukra soha nem lettek azok, hogy ezek az intrikusok úgy nyilvánítanak véleményt az egyes törvényjavaslatokról, hogy azoknak még az első oldalát sem olvassák el, és hogy az igazi konzervatívok az uralkodó és a kormány táborában találhatók.12 7 Az ingerült hangvételű levélből, ha akart, a péteivári nagykövet is érthetett. Minden bizonnyal a porosz belpolitikai fejleményekkel és a kancellári pozíció védelmével függött össze, hogy 1873 április végén a Pétervárra látogató I. Vilmos császár kíséretében Moltke vezérkari főnökkel együtt Bismarck is az orosz fővárosba utazott. Legalábbis erre enged következtetni a kancellár környezetéhez tartozó volt bajor miniszterelnök, Hohenlohe herceg naplófeljegyzése, amely szerint Bismarck saját jelenlétével akarta hatástalanítani a császárra váró vénasszonyos sugdolózásokat.128 Hogy ebben a vonatkozásban mi ment végbe az orosz fővárosban, arról csupán másodlagos források tájékoztatnak. Langenau, a Monarchia pétervári követe, aki szerint az orosz közvélemény hűvösen fogadta a látogatókat,129 úgy tudta, hogy az egész személyi ügyet a két uralkodó és a két kancellár is megbeszélte.13 0 Ha ez így volt, akkor bizony Bismarck alárendelt pozícióba manőverezte bele magát, hiszen aligha volt összeegyeztethető Németország félhegemón státusával, hogy kifejezett német belügyben egy idegen nagyhatalom fővárosában tegyenek igazságot. Az alárendelődés a Gorcsakowal folytatott esz-
