Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

1138 DIÓSZEGI ISTVÁN Franciaország államformája Bismarckot 1870. szeptember 4. után tisztára csak gyakorlati szempontból érdekelte. A kérdés ügy fogalmazódott meg számára, hogy melyik az a kormány, amely fegyverszünetet, illetve békét tud kötni Németországgal, és amely a megállapodás betartására is képes. Ebből a szempontból eredetileg a bonapartistákat részesítette előnyben, a restaurációs kísérletekhez segítséget is nyújtott, de a köztársaságiaktól sem zárkózott el teljesen, mondván, hogy az utóbbiaknak meg van az az előnyük, hogy a kormányhatalmat birtokolják.11

1

Az alapjában véve gyakorlatias álláspont az 1871 februárjában lezajlott, és monarchista többséget eredményező franciaországi nemzetgyűlési választások után nyert politikai tartalmat. Olyan utasítást adott akkor a félhivatalos sajtónak, hogy az orleanistákat mint az újabb háború letéteményeseit mutassa be, a köztársaságiakat pedig olyanoknak, akik kedvezőbb kilátásokat nyújtanak.11

2

A francia államforma kérdése mindamellett 1872 őszéig nem foglalkoztatta különösképp, és a revanssal, mint olyannal, a lehetséges államformától függetlenül számolt. Hariy Arnim fellépése késztette aztán arra, hogy a konzervatív köztársaságot előnyben részesítő gyakorlati politikáját megfelelő argumentációval alátámassza. A monarchista berendezkedés előnyeit ecsetelő nagykövettel szemben arra mutatott rá, hogy a köztársaság tartósítja a francia elszigetelődést, minthogy elrettentő hatást gyakorolt egész Európára,113

a restaurációs törekvések indítványozott támogatását pedig azzal utasította el, hogy nem Németország dolga, hogy Franciaországot a rendezett monarchia helyreállításával hatalmassá, és Németország addigi barátai számára szövetség kötésre alkalmassá tegye.11

4 A német történetírás mindig is erős hajlamot mutatott arra, hogy a birodalmi kancellárnak a köztársaságot előnyben részesítő álláspontjában az előítélet nélküli rugalmasság újabb megnyilvánulását lássa, a párizsi nagykövet é ive lésében pedig az elfogult doktrinerizmus tüneteit fedezze fel. Gustav Adolf Rein , Д forradalom Bismarck politikájában" című munkájában teljesen meggyőzőnek találja a birodalmi kancellár argumentációját,115

és még a kelet-német kritikai álláspontot képviselő Heinz Wolter is mentesnek véli azt minden dogmatizmustól.116

Valójában ebben az esetben Bismarck éppúgy doktriner volt, mint kevésre becsült vitapartnere. Az államforma és az agresszivitás, valamint az államforma és a szövetkezés között ugyanis nem mutatható ki egyenes összefüggés. Bismarck, mint minden múlt századi államférfi, ismerte a történelmet, szeretett is példálózni vele, de a tapasztalatokból valahogy nem akarta ezt a szabályt kiolvasni. Pedig tudnia kellett és tudta is, hogy a francia monarchiának egyaránt voltak agresszív és békés korszakai, úgyszintén azt is, hogy az első francia köztársaság forradalmi háborút folytatott, a második meg bátortalanságával tűnt ki. Azt a tételt pedig, hogy a köztársaság, mint államforma elriasztja a szövetségeseket, éppen saját hazája történelme cáfolta, hiszen Poroszország az 1795-ös bázeli béke után szorosan együttműködött a francia respublikával. És ha már nem is mint aktív politikus, de azt is megéri majd még, hogy a köztársasági Franciaország és a cári Oroszország egymásra találjon. Külpolitikai aktivitásnak és szövetségek létrejöttének, amint a történelmi példák is illusztrálják, vajmi kevés köze van az állam-és kormányformákhoz. Ezek valamely állam belső adottságaiból és a nemzetközi körülményekből fakadnak, amelyeket az ideológiai színezetű rokon- és ellenszen-