Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1131 követnek, Andrássy szóbeli instrukciói szerint Bismarck tudomására kellett hoznia, hogy a Monarchia békepolitikát folytat, jó viszonyt akar Oroszországgal, de mindenekelőtt a Németországgal való szövetség létrehozására törekszik.0 4 Arról, hogy a szövetség Oroszország ellen irányulna, Károlyinak ugyan nem kellett szót ejtenie, de az adott összefüggések között a német kancellár számára ez aligha lehetett kétséges. Valamely hatalom számára tulajdonképpen hízelgő lehet, ha egy másik ország, különösen olyan, amely korábban ellenfelének számított, most szövetségét keresi. Bismarck azonban inkább kényelmetlennek, mint örvendetesnek találta ezt a felajánlkozást. A birodalmi kancellár figyelmét 1871 utolsó hónapjaiban a kultúrharcra való felkészülés és a francia revans megelőzésére irányuló igyekezet kötötte le, és az osztrák-magyar' szövetségi ajánlat sem az egyik, sem a másik vonatkozásban nem mutatkozott használhatónak. A német történetírás a legkülönbözőbb magyarázattal szolgált arra, hogy Bismarck nem sokkal a császárság proklamálása után miért nyitott frontot a katolikus egyház és a birodalmi gyűlés katolikus színezetű frakciója, a Cent rumpárt ellen. Az interpretációban olyan szélsőséges megfogalmazások is helyet kaptak, hogy Bismarck, személyes hajlamainak engedve, a konfliktus kedvééit idézett elő konfliktust,6 5 illetve hogy egyszerűen eszközévé vált a doktriner módon politizáló nemzeti liberális pártnak,6 6 amely párt parlamenti támogatását nem nélkülözhette. Nem lehet kétségbe vonni, hogy a nagy készülődésben, majd az 1872 januáijától kibontakozó offenzívában bőven akadtak irracionális elemek. A birodalmi alkotmány a kancellár számára, aki egyben porosz miniszterelnök is volt, különleges státust biztosított. Az általános választójog alapján létrehozott birodalmi gyűlés ugyanis semmilyen jogosítvánnyal nem rendelkezett a kancellári poszt tekintetében. A kancellár- kinevezése és elbocsátása, a parlamenti erőviszonyoktól függetlenül, kizárólag az uralkodó hatáskörébe tartozott, és a birodalmi gyűlés a kancellár- döntéseit sem befolyásolhatta.6 7 A kancellárnak a bonapartista diktároréra emlékeztető hatalmát ebben a struktúrában csupán parlamenten kívüli befolyások: az uralkodó környezetéből érkező hatások és a vezérkai' részéről mutatkozó ambíciók veszélyeztethették. A személyi hatalmára idegesen érzékeny birodalmi kancellár azonban úgy élte meg a Centrum-frakció kezdeményezéseit, mint a kancellári pozíció, sőt mint az állam elleni merényleteket. És miután alaposan túldimenzionálta a jelenséget, az elhárítást is hasonlóképp túlméretezte. A tervezett lépéseket persze, a személyi hatalom féltéséből adódó irracionális indítékok mellett, racionálisnak nevezhető politikai meggondolások is inspirálták. Az a feltételezés, hogy a Gentium az újonnan alakult birodalom ellenfeleinek: a délnémet katolikusoknak, a hannoverieknek, a lengyeleknek és az elzásziaknak a gyűjtőpártjává válik, és hogy a katolikus hatalmakban külső támaszt talál, nem volt teljesen alaptalan. Más kérdés, hogy az 1872 januárjától életbe léptetett drasztikus intézkedések, az iskolafelügyeletről szóló törvény, a szószéki tilalom és a többiek inkább siettették, mint fékezték ennek a folyamatnak a kibontakozását. De akárhogy is volt, az osztrák-magyar szövetségi ajánlat semmiképp nem illeszkedett a készülő és beinduló kultúrharc követelményeihez. Mert bár elfogadása kiküszöbölte volna azt a lehetőséget, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egy
