Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

1122 DIÓSZEGI ISTVÁN elveszítette hatékonyságát, mihelyt a hatalmi szempontokkal diszharmóniába került. Azt lehet ezért mondani, hogy a szövetségi politika, amelyet Bismarck a régi beidegződések alapján előnyben részesített, perspektivikusan nem ígért több garanciát, mintha Németország saját erejére hagyatkozva vállalkozott volna az 1871-es állapotok fenntartására. * Annak a politikának az esélyei, amely az 1871-ben kialakult állapotokat az Oroszországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával való együttműködés révén akarta fenntartani, a frankfurti béke után nem voltak kedvezőtlenek. Az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok nem hagytak semmi kívánnivalót maguk után. Német részről újra és újra hangsúlyozták, hogy a kipróbált és szilárd baráti viszonyt mindenek elébe helyezik,1

4

és ez a német szándék Pétervárott sem maradt viszonzatlanul. Amikor Novikov bécsi orosz követ arról számolt be, hogy a cseh vezetők szerint Németország a balti tartományok bekebelezésére készül, II. Sándor indulatosan ráírta a jelentés margójára: micsoda képtelenség!1

5

Pétervárott a tervezett német együttműködési elgondolások ellen sem emeltek kifogást. Oubril, a berlini orosz követ a Bismarckkal való többszöri beszélgetésből azt szülte le, hogy a birodalmi kancellár a három császár közötti egyetértés felélesztéséről ábrándozik, és mit sem kíván jobban, mint Ausztria megnyerését. A követ azt a véleményét is közölte, hogy ebben a programban semmi riasztót nem talál Oroszország számára, és véleménye, a jelentés lapszélére írt megjegyzés szerint, a cár egyetértésével találkozott.1

6

Az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatosan szerzett újabb tapasztalatok is okot adtak a bizakodásra. Az 1870 decemberében végbement, a kibékülést manifesztáló Beust-Bismarck levélváltás óta1

' a Monarchia részéről számos jel mutatott arra, hogy új alapokra kívánják helyezni a Németországhoz fűződő kapcsolatokat. A barátságos gesztusok mögött az a Beust 1871. május 18-i emlékiratában kifejtett, és az uralkodó által jóváhagyott elgondolás húzódott meg, amely szerint tudomásul kell venni Poroszország- új németországi pozícióját, együttműködésre kell törekedni a Közép-Európában uralkodó nagyhatalommal, és német közvetítéssel Oroszországgal is modus vivendit kell találni.18

Ez a külpolitikai program fő vonásaiban megegyezett a Bismarck-féle háromcsászár koncepcióval. A Monarchiában német szemszögből nézve mindamellett számos bizonytalansági tényező mutatkozott. Az udvari körök támogatását bü'ó cseh külpolitikai törekvések, amelyeknek a Hohenwart-kísérlet adott realitást, azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy a Monarchia túlságosan közel kerül Oroszországhoz, a magyar ambíciók meg azzal, hogy Németország a két hatalom közötti választás kényszerhelyzetébe sodródik. Az 1871 nyár végén lezajlott gasteini és salzburgi találkozások, amelyeken Bismarcknak alkalma nyílt megismerkedni Beust külpolitikai programjával,19

mindenesetre azt a reményt keltették, hogy a háromcsászár politika útjából Bécsben is elhárultak az akadályok. Bismarck, aki mindig hajlamos volt arra, hogy a személyi vonatkozásoknak a kelleténél is nagyobb jelentőséget tulajdonítson, egykori riválisában, Beustban látta a legfőbb garanciát arra, hogy a Monarchia a jövőben Németországhoz igazítsa politikáját. És Bécs éppen ebben a tekintetben szolgált kellemetlen megle-