Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1121 Franciaországra állt ez elsősorban, amely nemcsak Elzász-Lotharingia elveszítése fölött nem tudott napirendre térni, de azt sem tudta végleg tudomásul venni, hogy keleti határaira immár egy birodalom nehezedik. A francia revanstörekvéseket az egyesített Németország önerőből elháríthatta — az 1870-71-es háború ezt meggyőzően igazolta —, arra azonban nem érezte eléggé erősnek magát, hogy a társakat találó Franciaországgal egyedül szembeszálljon. A Nagy Frigyes-i kor kedvezőtlen tapasztalataitól sugallt, 1871-ben már sok tekintetben aktualitását vesztett értékítélet késztette Bismarckot arra, hogy a birodalom megalapítását követő első években a német külpolitika középpontjába Franciaország elszigetelését, és a lehetséges németellenes koalíció létrejöttének megakadályozását állítsa. A hatalmi csoportosulások a történelem tanúsága szerint mindig is az érdektalálkozások és az érdekütközések mentén alakultak ki. Bismarck abból indult ki, hogy legalább három európai hatalomnak: Oroszországnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának és Olaszországnak érdekei fűződnek ahhoz, hogy ne nyújtson segítő kezet a viszonyok megváltoztatására törő Franciaországnak, és hogy ragaszkodjék a fennálló állapotokhoz, a régebbiekhez csakúgy, mint az 1871-ben létrejöttékhez. Oroszország esetében változatlanul a lengyel osztozkodás alkalmával szerzett területek zavartalan birtoklását vélte olyan összekötő kapocsnak, amely a cári hatalmat továbbra is Németország mellé állítja, és ugyanakkor eltávolítja Franciaországtól. Úgy vélte, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának is csak félnivalója lehet Franciaországtól, hiszen ez a hatalom, amint ez III. Napóleon tette, bái-mikor pártfogásába vehette a soknemzetiségű államalakulat elégedetlen nemzeteit. Azt sem tévesztette szem elől, hogy Olaszországot ugyancsak mély ellentétek választják el Franciaországtól, hiszen a katolikus egyházfő Párizstól várt és remélt támogatást a pápai állam visszaállításához. A három hatalmak Bismarck véleménye szerint a konzervatív szolidaritás is Németországhoz fűzte, mert együttesen érdekeltek voltak abban, hogy meggátolják a Párizsból kiinduló republikánus-szocialista felforgatást. A külpolitikai irányvétel, amely az 1871-es állapotokat Franciaország elszigetelése révén akarta biztosítani, számos felületen érintkezést talált a hatalmi politikai érdekekkel, de a hatalmi politika természetéből következően ellentmondásoktól sem volt mentes. Oroszország, amely másfél évtizeden át védőernyőt tartott Poroszország fölé, és Közép-Európában mindent alárendelt a lengyelországi status quo fenntartásának, a Balkánon és Közép-Ázsiában maga is a változtatások eleme volt, és összeütközésbe kerülhetett Angliával és az Osztrák- Magyar Monarchiával. A Monarchia ugyancsak balkáni ambíciókat táplált, és a félsziget határain túlterjedő konfliktusokat gerjeszthetett. Németország, amely Franciaország elszigetelése és a meglévő állapotok fenntartása érdekében társulni óhajtott ezekkel a hatalmakkal, többrendbeli veszélynek tette ki magát. Oroszosztrák-magyar konfliktus esetén a döntőbíró hálátlan szerepét kellett eljátszania, orosz-angol összeütközés esetén pedig saját érdekeivel ellentétes kötelezettségeket kellett vállalnia. Hogy a Németországgal elégedetlen partner, vagy a sértett fél nem közeledik aztán majd Franciaországhoz, azt végképp nem lehetett kiszámítani. A konzervatív szolidaritás pedig, mint minden eszmei indíttatású kölcsönösség, az államközi kapcsolatok járulékos eleme volt csupán, amely rögtön