Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
1120 DIÓSZEGI ISTVÁN nak a Monarchiához, és ezen belül Magyarországhoz fűződő viszonyának bemutatása során az eddigi statikus értelmezés helyett ezt az elasztikus közelítést alkalmazzuk. * A birodalom megalakulását és a frankfurti béke aláírását követő első időszakban semmi jel nem mutatott arra, hogy Bismarck megpróbálná kihasználni azokat az előnyöket, amelyek Németország hatalmi súlyának megnövekedéséből adódtak. A birodalmi kancellár politikáját, mintha semmi sem változott volna, a régi beidegződések irányították. Franciaország még mindig a kontinens első katonai hatalmának szerepét akarja játszani, és bár-mely váratlanul felmerülő kedvező politikai bonyodalom, vagy külső szövetség kilátása esetén újra megtámad bennünket6 — írta 1872 januárjában az uralkodó számára készített felterjesztésében. Mi más volt ez, ha nem a hagyományos frankofóbia megnyilvánulása? A másik régi görcs, a bekerítéstől való félelem munkált benne akkor, amikor hol a katolikus hatalmak: Franciaország, Spanyolország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország összefogásától,7 hol pedig a kaunitzi koalíció feltámadásától, Franciaország, Oroszország és Ausztria szövetségétől tartott.8 Hogy Franciaország adottságai elégtelenek a katonai vezetőszerephez, és hogy az egyesített Németország mégsem a fridericiánus Poroszország, úgy tűnik, egyelőre nem befolyásolták gondolkodásmódját. A kishitűségre valló alapállásból csak az következhetett, hogy Bismarck a birodalmat telítettnek nyilvánította, és minden olyan feltételezést elutasított, amely szerint Németországnak szándékában állana az 1871-ben kialakult határok megváltoztatása. Mindenekelőtt azokra a határokra bírt ez érvénnyel, amelyek a német etnikai testen húzódtak keresztül, és amelyek a német etnikai állomány jelentékeny részét kirekesztették az újonnan alakult nemzetállamból. Hogy a porosz-francia háború során ismételten biztosítékot adott abban a tekintetben, hogy nem áll szándékában a Monarchia német koronaországait bekebelezni,9 azt még lehet taktikai húzásnak minősíteni. De ugyanezt a garanciát a háború után is többször megadta, legutóbb az osztrák-magyar közös külügyminiszterrel végbement gasteini találkozása alkalmával.1 0 Hasonló határozottsággal utasította el azt a bizonyos orosz körökben mutatkozó gyanakvást, hogy Németország néhány éven belül a balti tartományok meghódítására törekednék.1 1 Bár a gyanú, hogy a német expanzió az etnikai határokon is túllép, ekkoriban még ritkán merült fel, Bismarck a Beusttal való beszélgetése során szükségesnek látta azt is kijelenteni, hogy Németország nem gondol sem Dánia, sem Hollandia megszerzésére.1 2 Hogy Németország respektálja az európai hatalmi viszonyokat és nem törekszik semmiféle túlsúlyra, azt Rudolf Bennigsennek, a birodalmi gyűlés többségét alkotó nemzeti liberális párt vezetőjének 1871 márciusi beszédéből tudhatta meg az európai közvélemény.1 3 A történelmi tapasztalatok tanúsága szerint a valamely állam számára kedvező állapotokat soha nem lehetett egyoldalú nyilatkozatokkal fenntartani. Hogy Németország nem akart többet az 1871-ben elérteknél, az önmagában nem volt biztosíték arra, hogy az új helyzetet az érintett hatalmak is tudomásul veszik.
