Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1119 gyarmati expanzió terrénuma volt, és nem is Észak-Amerika, ahol az Egyesült Államok vetélytárs nélkül terjeszkedhetett, hanem az akkori világ legerősebb hatalmainak kontinense, amely hatalmakat Németország nem gyűrhette minden további nélkül maga alá. Másrészt viszont nehezen igazodhatott a többiekhez, amikor nagyobbnak és eresebbnek érezte magát azoknál, és valóban az is volt. A dilemma, amely Európa számára a német kihívás visszaszorításának kérdéses voltában jelentkezett, Németország számára az igazodás és az igazítás alternatívájában fogalmazódott meg: nagysága és ereje ellenére tud-e alkalmazkodni az európai hatalmi rendszerhez, avagy elegendőnek érzi-e adottságait ahhoz, hogy Európát a maga képére formálja. A politikai elöntések az objektív adottságok mérlegelésének eredői, de azokba az államférfi szubjektív indulatai is belejátszanak. Bismarckban, aki 1862 óta a német külpolitika minden fontos döntését meghozta, kétségkívül volt bizonyos hajlam arra, hogy keresse és ne kerülje ki a konfliktusokat. Mint minden német, ő is franciafóbiás volt, a koalíciók lidércnyomása alatt élt, és késztetést érzett arra, hogy cselekvéseiben a „mindent vagy semmit" elvéhez igazodjék. Államférfiúi nagysága azonban abban mutatkozott, hogy nem hagyta eluralkodni magán ezt a Bibó István által német hisztériának nevezett jelenséget,2

hanem többnyire a körülmények diktálta racionalitással döntött. És noha alaposan felforgatta a közép-európai állapotokat és mindig ellenezte a német ügy európaizálását, a hagyományos hatalmi érdekekkel szemben teljes tisztelettel viseltetett. Königgrátz után Bécsig masírozhatott volna és annektálhatta volna Ausztria német tartományait, de megelégedett azzal, hogy a Habsburg-monarchiát kiszorítsa Németországból. Egyértelmű jelzése volt ez egyúttal annak, hogy a német egyesítést a Zollverein kereteire, tehát Európa szempontjából elfogadható mértékre kívánja redukálni. A prágai béke után, a tizennyolcadik századi kabinetpolitika szellemében késznek mutatkozott arra, hogy Franciaországot területi kompenzációban részesítse, és nem rajta múlott, hogy a próbálkozás zátonyra futott. A Franciaország elleni háborút is úgy fejezte be, hogy noha Elzász-Lotharingiát annektálta, az „ősellenség" megőrizhette nagyhatalmi státusát. A jövő nagy kérdése az volt, hogy Bismarck a német egység létrejötte után is időszerűnek tartja-e még a hagyományos hatalmi érdekeket respektáló mértéktartást. A történeti irodalomban egészen a legutóbbi időkig közkeletű és elfogadott volt az az állítás, hogy a birodalmi kancellár a frankfurti béke után Németországot „szaturáltnak" tekintette, és nem törekedett másra, mint az 1871-ben elért status quo fenntartására.3 Visszaemlékezéseiben maga Bismarck is azt írta, hogy Elzász-Lotharingia német annektálása volt az a határvonal, ameddig Németország még elmehetett, de Franciaország meggyengítását és Németország további térnyerését Európa nem tűrte volna el.4

Az újabb történeti kutatások ezzel szemben azt érzékeltetik, hogy Bismarck nagyon is átélte az igazodás-igazítás dilemmáját, és nem rendelkezett kialakult és végéivényes elképzeléssel arról, hogy hogyan lehet feloldani, és egyáltalán fel lehet-e oldani azt az ellentmondást, amely Ludwig Dehio találó kifejezését használva, Németország „félhegemón státusából"5 fakadt. Ennek az előfeltevésnek az alkalmazása a birodalmi kancellár egész 1871 utáni politikáját új megvilágításba helyezheti. Célszerűnek látszik ezért, ha Bismarck-