Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
1118 DIÓSZEGI ISTVÁN mert nem lehetett biztosra venni, hogy Európa egyesített ereje elegendő lesz az esetleges német hegemóntörekvések .visszaszorítására. Disraeli aggodalmának alighanem ez a kétkedés lehetett a tulajdonképpeni indítéka. Az egyesített Németországnak persze számos olyan fogyatékossága volt, amelyek eltanácsolták a hegemóniát megcélzó szerepvállalástól. Hiányzott mindenekelőtt a nemzeti kohézió. A német határok között élő tekintélyes lengyel, dán és francia népesség semmi közösséget nem vállalt a frissen alakult birodalommal. Az új állam a vallási homogenitást is nélkülözte, és ha a katolikus délt a francia háború idején magával is ragadta a nemzeti lelkesedés hulláma, a mámor elmúlta után változatlanul idegenkedett a protestáns északtól. A geopolitikai adottságok mindennek nevezhetőek voltak, csak kedvezőeknek nem. A centrális elhelyezkedés, a három nagyhatalommal való közvetlen szomszédság olyan adottság volt, amely fegyveres konfliktus esetén súlyos hátrányokat jelenthetett. Más körülmények ugyanakkor egyenesen ösztönöztek arra, hogy Németország ne elégedjen meg az 187l-es állapotokkal. A bismarcki mű az űjabbkori német történelem legnagyobb teljesítményének számított, de nem volt befejezett, hiszen a birodalom nem zárta határai közé a német etnikai állomány egészét. Az etnikai totalitásra való törekvés, amely a nacionalizmus természetében rejlett, önmagában is a kihívás irányába mutatott, és a történelmi tapasztalatok szerint az újkori államalakulást szabályozó eszmei-politikai áramlat nem sok készséget mutatott a mértéktartásra. Az egyesítés sikerélményéből fakadó nagynemzeti magabiztosság ugyanakkor kisebbségi komplexussal párosult, és ez megintcsak cselekvésre inspirált. A sérült német nemzeti tudat, amely nem tudta feldolgozni a kisállami kiszolgáltatottság és a franciáktól elszenvedett megaláztatás történelmi élményét, és a bekerítettség érzését sem tudta megemészteni, ösztönzést és támaszt adott egyszerre a hagyományos európai egyensúlyt tagadó nagyszabású külpolitikához. A frankfurti béke után nem lehetett előre tudni, hogy az egyesített Németországban az aktív hatalmi politikára ösztönző, vagy attól visszatartó tényezők bizonyulnak-e súlyosabbaknak. Azt azonban látni lehetett, hogy a birodalom határain belül olyan erők koncentrálódtak és olyan lehetőségek szunnyadtak, amelyek Németországot képessé tették arra, hogy akár- egész Európával szembeszálljon. Már maga az 1871-es állapot is német túlsúlyt testesített meg: a negyvenegymilliós népesség, amelynél csupán Oroszországé volt nagyobb, a valamennyi kontinentális európai országénál nagyobb bruttó társadalmi termék, a technika és az indusztrializáció magas foka, a vasútvonalak sűrűsége, a négyszázezres állandó és a másfél milliós mozgósítható hadsereg csupa olyan adottság volt, amellyel a hatalmak külön-külön semmiképp, és együttesen is csak nehezen versenyezhettek. A porosz, majd az észak-német fejlődés tempóját ismerve nem lehetett kételkedni, hogy a német fölény évről évre fokozódik. A brit konzervatív pártvezérnek ebből a szempontból igaza volt, amikor a német egyesítés jelentőségét a francia forradalomhoz mérte. A német egység várható következményei azonban, amelyek az európai államférfiaknak fejtörést okoztak, német részről sem voltak problémamentesek. A kedvező adottságok mintegy predesztinálták Németországot arra, hogy megpróbálkozzék a kontinentális vezetőszerep megszerzésével. Európa azonban nem a
