Századok – 1996
Történeti irodalom - Jezsuita okmánytár (Ism.: Tóth István György) IV/1024
1026 TÖRTÉNETI IRODALOM számos más tudományág képviselőjének is kínál forrásanyagot. A művészettörténészek éppúgy fontos adatokat találhatnak benne, mint ahogy a gazdaságtörténet számára a jezsuiták gazdálkodására vonatkozó iratok lehetnek érdekesek, és a háborúkban bővelkedő évek hadtörténetéhez is hasznos adalékokat nyújtanak az itt közölt beszámolók. A könyvtártörténet és az irodalomtörténet művelői különösen sok mindennek örülhetnek az itt közölt iratok olvastán, lévén a jezsuita a leginkább tudós rend a szerzetesrendek közül, és a jegyzetek is elsősorban erre irányítják az olvasó figyelmét, hiszen irodalomtörténészek munkáját tartjuk a kezünkben. Még olyan látszólag az egyháztörténettől távol eső területeket kutatva is érdemes lesz azonban az okmánytár köteteiért nyúlni, mint a babonák és hiedelmek kérdése, sőt az időfogalom kutatóinak is megéri majd átpörgetniük az okmánytárat, amelyből kiderül például, hogy a jezsuiták büszkén jelentették: a Vágsellyén újonnan felszerelt toronyóra már a negyedórákat is harangütéssel jelezte (187. sz.). Egy okmánytár esetében persze a legfontosabb az, hogy mennyire megbízhatóan közli a kiválasztott szövegeket. Ezt ellenőrizendő, elhatároztam, hogy néhány számomra könnyen hozzáférhető, az Országos Levéltárban őrzött iratot összeolvasok ezzel a kiadással. Mindjárt az összeolvasható iratok kiválasztása gondot jelentett azonban, a jelzetek jó része ugyanis hibásnak, vagy hiányosnak bizonyult. A megadott mikrofilm-tekercseken egyszer sem találtam meg az adott iratokat, azok mindig néhány tekerccsel távolabb voltak fellelhetőek. Máshol összekeveredtek a győri, nagyváradi és nagyszombati jelzetek, a regestrata és az irregestrata acta dobozai, felcserélődött a numerus és a fasciculus száma, vagy éppen mind a kettő hiányzott, és így a jelzet több folyóméter iratot fedett le. Ezen iratok egy részét később, más helyen sikerült megtalálnom, sok azonban visszakereshetetlennek bizonyult, mert a megadott jelzet értelmezhetetlen volt. Hibás vagy hiányos jelzetűek voltak a Magyar Kamara Archívuma Acta Jesuitica és az Erdélyi Fiskális Levéltár anyagából a 85., 86., 91., 98., 103., 104., 120., 129., 158., 159., 230., 233., 247., 250., 251., 252., 253., 261., 265., 291., 297., 377. számú iratok, azaz a legtöbb ezen fondokból közölt irat. Remélem, hogy a többi, nem római jelzet esetében a vizsgálódás nem járna ennyire negatív eredménnyel. A pontos jelzetekre a további kötetekben fokozottan kell majd figyelni. Végül 23 iratot olvastam össze, és ezek között egyetlen hibátlant sem találtam. Kifogásaim részben olvasati hibákból erednek, részben pedig a szövegkiadás olyan felfogásából, amellyel nem tudok egyetérteni. Az iratok egy részében a szövegben csak ragozási hibákat találtam, pl. dominationis áll dominationibus helyett, ezeket akár sajtóhibának is tekinthetjük. Nehezebben érthetőek a dátumokban szereplő latin számnevek hibái. Noha a legtöbb összeolvasott irat kalligrafikus kancelláriai nyomtatott betűkkel íródott, és az évszámokat betűvel kiírták, mégis a két kötetben a számnevek tarka változatait találjuk, ráadásul legtöbbször két s-sel írva, mintha az évszámoknak is volna felsőfoka (sexentessimo, 159. sz., sexingesimo, 36. sz., további példák: 158., 162., 171., 174., 233., 355. sz.). Hiba csúszott az aláírásokba is: a királyok nem szokták aláírásaikban feltüntetni az uralkodásuk sorszámát, de az okmánytár szerint Rudolf császár minden alkalommal mint Rudolfus secundus írt volna alá, pedig az uralkodó mindig kalligrafikus betűkkel írta ki: Rudolphus m. p. (pl. 36., 37., 169. sz.). Más esetekben a szép nyomtatott betűkkel kiírt latin szövegben nem találtam hibát, de a helynevek nem egyeztek: így szerintem Ompaycza és Benedik áll a 91. sz. iratban, Benedic, Olá Gáld, Felseő Gáld, Tóthfalud, Tordae az általam helyesnek tartott olvasatok a 103. számúban, Beregzaz a 294. számúban, stb. Míg egy-egy hibásan írt latin szót az olvasó gyakran könnyen kijavít magában, a helynevek azonosítása ebben a korban amúgy sem könnyű feladat, egyetlenegy betű eltérés már egészen más falu felé terelheti a kutatót, ezért a helynevek betűhív írása különösen fontos. Más eltérések az általam helyesnek tartott szövegtől nem figyelmetlenség következményei, hanem egy olyan szövegkritikai felfogást tükröznek, amelyet a magyar történeti forráskiadás Benda Kálmán és Kenéz Győző által képviselt hagyománya nézetem szerint már meghaladott, és ezt a történeti felfogást szerintem az irodalomtörténészeknek is érdemes lesz átvenniük. Az okmánytár sehol sem tünteti fel, hogy mi saját kezű az iratokban és mi nem. Igaz, egy eredeti Pázmány-levél esetén talán nem túl nagy nyereség az olvasó számára, ha tudja, hogy csak az aláírás saját kezű, vagy pedig az azt megelőző udvariassági formula is Pázmány kezétől származik-e. Egyrészt azonban a történeti forráskiadásban ezt, a saját kezű részeket, kötelező jelezni, másrészt pedig ennek igen sokszor nagy forrásértéke van. Pl. korántsem mellékes, hogy egy szerzetest dicsérő levél, mint erre sok példát találtam a római Propaganda-levéltár iratai közt, a tartományfőnök saját kezű aláírásával, de egyébként végig a megdicsért kezével íródott-e. Veress Endre,
