Századok – 1996

Történeti irodalom - Jezsuita okmánytár (Ism.: Tóth István György) IV/1024

TÖRTÉNETI IRODALOM 1027 akinek forrásközléseit a bennük hemzsegő pontatlanságok miatt ma már aligha tartaná bárki is követendő példának, mégis jól látta ezt, egyik jegyzetét (124. o. 2. j.) az okmánytár kiadói is átveszik: „Az egész oklevelet (a kézvonások tanúsága szerint) végig Keresztúri György secretarius írta, valószínűleg minta nélkül, azért elütő a védőlevelek megszokott formulájától." A 130. számú iratról onnan tudjuk, hogy az Zanitius jezsuita feljegyzése, mert első kiadója, Veress Endre, bár megtalálhatatlanul pontatlan jelzetet közölt, azt mégis megjegyezte, hogy „manu Zanitii", azaz Zanitius kezével íródott az okmány. Különösen fontos lett volna feltüntetni azt, hogy kinek a kézírása a 294. számú levél, amelynek szintén nincs aláírása, így azt, hogy ez Istvánffy Miklós levele, onnan tudjuk, hogy az elejétől a végéig a történetíró jellegzetes betűivel vetették papírra. Ebben az Istvánffy-levélben nem az a fő eltérés az itt közölt szöveg és az én olvasatom között, hogy szerintem a levél közepén videtur helyett reor-t kell olvasni, még csak nem is az, hogy egy nehezen vagy éppen sehogy sem kiolvasható szó után zárójel nélküli kérdőjel került, mintha Istvánffy kételkedett volna a leírtakban. Az igazi eltérés a szövegkritikai jegyzetek hiánya. A kiadást olvasva azt gondolhatnánk, hogy egy szépen leírt tisztázatot tartunk a kezünkben, pedig ez egy rengeteget javított fogalmazvány, igen sok beszúrással és kihúzott szavakkal, sorokkal. Az csak kiadói felfogás kérdése, hogy hány megjegyzést teszünk, és mit tüntetünk fel a kihúzott, de jól olvasható szövegrészekből, vagy pedig mit tartunk ezekből fölöslegesnek. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ha a főszöveg jól olvasható, akkor a bőséges szövegkritikai lábjegyzetek csak segítik a szöveg megértését. A legfontosabb eltéréseket, kihúzott változatokat azonban én mindenképpen közöltem volna. Ezt valószínűleg a kiadók is így gondolhatták, mert a kötet elején megadják, hogy milyen jellel fogják jelölni a kihúzott vagy olvashatatlan részeket, ezeket a jeleket azonban szinte sohasem alkalmazzák, és ahol mégis, ott nem a megadott értelemben, hanem rövidítést vagy betoldást jelölve használták (405., 515. o.). A történeti forráskiadás szabályainak az sem felel meg, hogy a szerkesztők sok esetben az irat elején egyszerűen kihagyják az okmányt kiadó felsorolt címeit (30., 98., 103., 120., 124. sz.), ezek az oklevelek minden megjegyzés nélkül az eredeti szöveg negyedik sorában kezdődnek. A kiadásból gyakran lemaradt az aláírás, akár eredeti iratról, akár másolatról volt szó, és szinte sohasem tüntetik fel azt, ha pecsét is van az okmányon, ami pedig szintén fontos lenne, hiszen a pecsét felirata, címere, vagy éppen hiánya sok információt adhat. (Ilyen pl. a 27., 98., 103., 265. sz. okmány, és sok más, össze nem olvasott irat esetében is feltételezhető, hogy az eredetit aláírta a császár vagy az erdélyi fejedelem, és pecsétet is nyomatott rá). Az általam összeolvasott iratokon ezenkívül csak igen ritkán, és akkor is igen hiányosan tünteti fel az okmánytár a hátoldalon lévő szöveget, így a címzést vagy a feljegyzést arról, hogy mikor kapta meg a címzett a levelet (pl. Accepi 28. Septembris - 28. sz.), és a hátoldalon levő többi megjegyzést. A 27. számú irat esetében a 2. jegyzet megállapítja, hogy „az ügy folytatásáról semmit sem tudunk", pedig az irat hátoldalára írt feljegyzésekből ez kiolvasható lenne. Egy oklevél hátlapja ugyanolyan fontos, mint az eleje. Erre jó példa a 36. számú irat, amely a kiadók szerint „Rudolf császár a vágsellyei rektornak és a jezsuitáknak" írt levele. A levél hátoldalán szerintük ez a címzés áll: „Religiosis ac Reverendis dominis Patribus Jesuitis in Selye degentibus etc. Amicis nobis observandissimis." A levél túloldalán ilyen szöveg nincs, ott valójában ez olvasható: „Reverendissimo Francisco Forgach de Ghimes episcopo ecclesiae Nitriensis locique ejusdem comiti perpetuo et consiliario nostra etc. fideli nobis dilecto", azaz ez Rudolf császár Forgách Ferenc nyitrai püspökhöz írt levele. A levél első szava megerősíthet abban, hogy nem tévedünk, ez a szó ugyanis nem Reverende, ahogy a kiadók olvasták, hanem Reverendissime, nem tisztelendő, hanem főtisztelendő, azaz egy főpap volt a címzett. (Ez is jól mutatja, hogy a látszólag oly fölösleges udvariassági formuláknak, címfelsorolásoknak, megszólításoknak milyen nagy jelentőségük van, egy történeti forráskiadó nem hagyhatja el ezeket!) így már az sem meglepő, hogy a császár a rektorról harmadik személyben beszél, ugyanakkor viszont a címzettet kéri fel a jezsuiták és a birtokos urak közti vitában a határ vizsgálatára — a jezsuita rektor aligha lett volna alkalmas pártatlan döntőbírónak. A 60. számú iratról az okmánytár csak rövid kivonatot ad: „A fogalmazványként ránk maradt rendkívül nehezen olvasható irat esetében megbízható szöveget nem tudunk adni, ezért csak a tartalmi összefoglalást közöljük", írják a kiadók. A közölt regeszta: „A vágsellyei jezsuiták levele a szepesi kamarának. Csak abban az esetben egyeznek bele a falucserébe, ha ez nem jelent veszteséget számukra." Tapasztalataim szerint a megalapozott tudás legbiztosabb jele az, ha valaki nem fél bevallani azt, amit nem tud. Mivel nincs olyan embei; aki valamely kor minden iratát el tudná olvasni, ezért